Konyhába úgy lépjünk, mint a templomba – Álomkép a faluból

Esik. Az öreg konyhaajtón alig lehet kilátni, kis négyzetrácsos üvegeit belepte a pára. Legkedvesebb elfoglaltságom, hogy e párás üvegre ujjaimmal virágokat rajzoljak; rózsát és tulipánt. Kilenc ablakszem, kilenc virág. Gyémánt – azaz nagymamám – gyönyörködik bennük. Tőle lestem el, hogyan lesz a pontból vonal, a magból szár, levél és virág. Csodák születnek itt, ebben a pici konyhában. Telis-tele élettel, örömmel. A dikó alatt egy szakajtóból kiscsirkék csipognak. Nemrég keltek ki, s mamám behozta őket a nyirkos időről. Jobb ilyenkor idebenn.

A masinán nagy lemezfazékban fő a krumpli a malacoknak. Illata fenséges, átjárja a kis helyiséget, besurran orromba, érzem, ahogy mélyen belélegzem a krumpli forró gőzét, átjár a melegség. A rózsáim levelein át mozgást látok kinn, egy árny lépésről lépésre növekszik, majd a kilincs megmozdul.

Főhajtással lép be nagyapám, máshogy nem is igen tudna az alacsony ajtófélfától. Lehetett volna nagyobbra csinálni, de akkor tán elfelejtenénk, hogy

a konyhába úgy lépjünk, mint a templomba.

Nagyapám magán hozta be a hideg esőillatot, szinte libabőrös lettem tőle. Vizes kabátját a hokedlire rakja, a masina mellé. Leemeli a nagy fazekat a földre és a kutáccsal, amivel a tüzet szokta igazgatni, lassan törni kezdi a krumplit. Lassan, már-már ünnepélyesen teszi mindezt, lehetetlen nem rá figyelni. Csodálatos amit csinál, minden mozdulata megkomponált, mégis természetes. Elmerül mozdulataiban, olyan figyelemmel dolgozik, mintha más nem is lenne körülötte.

Szólnék én, kérném, hadd törjem kicsit, de úgy érzem nem lennék képes rá, nem jön szó a számra, csak állok a fazék túlfelén, nézem a mesterművet. Egyszer csak megáll nagyapám keze, felnéz. Mintha csak most venné észre, hogy előtte állok. Lassan feláll, s vállamra teszi hatalmas kezét. Megszorítja vállamat, lépésre késztet. Szótlanul lépek vele párat, az ajtó mellett letett bádogvödörig, majd vissza. Abban korpa van, egy régi fedővel letakarva, hogy ne ázzon meg, míg a házba kerül.

Nagyapám szótlanul leül, s kirakja maga mellé a sámlit, várja; térjek oda.

Mellé ülök, s a szertartás folytatódik. A korpát lassan, kezével szórja a törött krumplira, majd még nagyobb odafigyeléssel kezdi kavarni. Olyan amit csinál, mint egy pompás körtánc, iránya, ritmusa, lüktetése van annak. Mikor mindennel végzett, átönti a vödörbe a felét, ráteszi a fazékra is, vödörre is fedelét, és csak ekkor szólal meg.

„Etté'-e már dadikám?” – kérdi. Míg a malac étele megdagad, addig magunk is megvacsorálunk. Nagymamám egy zománcos tálban kacsazsírt tesz az asztalra, hagymát pucol, odatesz egy gyönyörű, ropogós, kerek kenyeret nagyapám elé. Leülünk egy-egy hokedlire, nagyapám a vizespad elé áll. Most látszik igazán, mekkora ember. Kihúzza magát s fejével szinte a gerendához ér. Széles vállai, két erős keze, csodálattal bámulom.

Ő maga elé néz. A kenyeret nézi. Egyszer csak lassú, nyugodt mozdulattal benyúl a zsebébe, s előveszi bicskáját. A nagy kerek cipót bal karjára ülteti, s talpát az ég felé fordítva keresztet karcol az aljára. Borsózik a hátam, oly csodásan serceg a héj. Most egészen magához öleli azt a kenyeret, mellkasára fekteti a talpát, karjával úgy nyalábolja át. Jobb kezében az elkopott pengéjű kisbicskával fog hozzá a szelésnek. Hüvelykujját megtámasztja a ropogós héjon, s úgy szeli körbe a cipót.

Ha az imént varázslat volt, mit a krumplival művelt, akkor ez maga a Szentmise.

Úgy nyújtja felénk a szeletet, hogy érezzük, benne van ez egész világ szeretete. Eszünk, mosolyogva, boldogan. Jó itt, ennél az asztalnál, ebben a szeretetben.

Az evés végeztével nagymamám leemeli a terítőt az asztalról, s a morzsákat a csibékhez szórja. Nagyapám föláll, fölveszi megszáradt kabátját, s elindul a vödörrel kezében kifelé...

...én pedig fölébredek. Már nem vagyok 7 éves. Már a temetőben vannak nagyszüleim. Már nem varázsol más helyettem, nekem kell megtennem.

Nyitókép: Fortepan