A kolozsvári Házsongárdi temető Erdély egyik legrégebbi és legszebb sírkertje. A 16. században alakították ki a város déli részén fekvő domboldalon, ahonnan csodálatos kilátás nyílik Kolozsvárra. Nevét a terület egykori német elnevezéséről, a Hasengarten („Nyúlkert”) szóból kapta. Sajátos hangulatát a domboldal lankái, a százéves fák és a mohával benőtt sírkövek adják. A hely egyszerre idézi a mulandóságot és az emlékezés méltóságát. Nem véletlen, hogy sokan „a kolozsvári Pére-Lachaise”-nek nevezik: a város szíve fölött, csendben és méltósággal őrzi Erdély nagyjainak emlékét.
A Házsongárdi temető olyan, mint egy nyitott történelemkönyv. Nem múzeum, nem park, nem is egyszerű temető – inkább időn kívüli világ, ahol minden kő, minden repedés történeteket mesél.
Gyerekként sokszor hallottam erről a helyről, de csak felnőttként értettem meg, miért beszélnek róla olyan tisztelettel.
Itt nyugszik Erdély szellemi arisztokráciája: költők, tanárok, orvosok, tudósok, akik mind hozzátettek valamit ahhoz, amit ma „erdélyi léleknek” nevezünk.
Apáczai Csere János, Kós Károly, Áprily Lajos, Brassai Sámuel, Jósika Miklós, Reményik Sándor vagy Dsida Jenő - ismerős nevek a tankönyvekből. A sírok előtt állva mégis leginkább egyszerű emberi sorsok. A temető dombjai között sétálva az ember észrevétlenül lassít. Az utak kanyargósak, a fák szinte eltakarják a napot. A sírköveket keresgélni kell, sok feliratot alig lehet elolvasni. De talán nem is kell. A Házsongárdi temetőben nem a halál az úr, hanem az emlékezés. A múló időt itt nem gyászolni kell, hanem elfogadni. Van valami mély béke ebben a helyben, mintha maga a föld is tudná: amit őriz, az több, mint por és kő.
A csendben egyszer csak kérdések támadnak bennem: mi marad utánunk, amikor majd mi is csak egy név leszünk egy kőbe vésve? Mit jelent egy városhoz, egy közösséghez, egy nemzethez tartozni? Mit jelent az anyanyelvünk?
Aki ide betér, önmagával is találkozik
Megállok Reményik sírjánál. A költő nyugszik itt, akinek sorait oly sokszor idézzük ünnepeken, iskolai műsorokon. Most, a sírja előtt állva, egészen más értelmet nyernek a szavai: „Ne hagyjátok a templomot, / a templomot s az iskolát!” Mintha a Házsongárd is ezt suttogná minden látogatónak – ne felejtsétek el, kik voltunk, mert amíg emlékeztek, addig mi is élünk. Elmondom magamban Reményik Kegyelem című versét. Minden szavát a bőrömön érezve imádkozom egyet, és sokadszorra megállapítom:
versek nélkül lehet élni, de nem érdemes.
Dsida Jenő sírjánál megállni mindig nehéz. A fiatalon elhunyt költő verseiben annyi fény, annyi szeretet, szenvedés és áhitat van, hogy az ember szinte érzi: nem a halál, hanem a szépség volt Dsida igazi hazája. A sírfelirat egyértelműen fogalmaz:
“Megtettem mindent, amit megtehettem, kinek tartoztam, mindent megfizettem. Elengedem mindenki tartozását, felejtsd el arcom romló földi mását.”
Nincs ember, aki ha egyszer a Psalmus Hungaricus-t elolvassa, ne értené meg, hogy mit jelent a tragikus magyar sors. Elidőzöm a sírnál, s a Vallomás, a magyar irodalom talán legszebb szerelmes verse jut eszembe.
Ahogy tovább sétálok, egyre inkább azt érzem, amit itt mindig: a Házsongárdi temető nem a halál helye, hanem az emlékezésé. Tele van szavakkal, amelyek már nem hangzanak el, mégis velünk maradtak. Az elporladt betűk mögött ott van lent a város, az élő Kolozsvár, amely még mindig ezekből a gyökerekből táplálkozik. Ha errefele járnak, és meg akarják találni azokat, akik együtt őrzik azt, amit Erdély valaha jelentett, nagy segítség a Házsongárd Alapítvány térképe.
A fák között újra megcsillan a város fénye. A temető lassan elmarad mögöttem, de magammal viszem a csendjét. A csendet, ami beszél – csak figyelni kell rá. Egy ilyen séta után sosem szomorúság, inkább béke van bennem. Annak a biztos tudása, hogy amíg emlékezünk, addig senki sem tűnik el igazán.
A Házsongárdi Temető bizonyosság arra, hogy az idő múlik, de a lélek marad.
Címlapfotók: Christo/wikimedia és Pasztilla/wikimedia
