Igen, tudom. A szerencse gyermeke vagyok, amiért megtehetem, hogy nyaranta kevesebb munkát vállalok, és három hónapra vidékre költözöm három gyerekünkkel Hartára, a mesebeli sváb faluba, amiről korábban írtam már, mert szerintem mindenkinek érdemes megismernie. Tudom, hogy ez kiváltságos állapot, és csak bízom abban, hogy ez még sokáig így marad. A férjemet nehéz szívvel engedjük haza vasárnap esténként dolgozni, de ennek is megvan a maga varázsa: a pénteki hazaérkezések felértékelődnek, sokkal jobban megbecsülöm a közösen eltöltött időt. Hozzászoktam már, hogy ilyenkor sokat vagyok egyedül a gyerekekkel. Lassan harminc éve vidéken töltöm a nyarakat, hetedik éve anyaként, és bár rajongva szeretem a fővárost, megszakadna a szívem, ha örökre búcsút kéne intenem ennek a falunak, s vele együtt vadregényes heteinknek.
Itt nincs más, csak a kert, a ház, a bicikli, a kavicsdobálás, a sétálás, a mesekönyvek, a beszélgetések.
A tűző nap, a kellemes árnyék, a nyári zápor, a heves zivatar, a lágy szellő. Csak mi, egymásnak. És magunknak.
Itt valahogy megáll az idő: sokszor azt sem tudom, milyen napot írunk. A karórámat sem találom már jó ideje. Nem nézünk tévét (mert nincs), az internetet is csak én használom, ha már a gyerekek elaludtak, nekem pedig dolgoznom kell. Áldásos állapot, hogy a sürgős-forgós őszi, téli és tavaszi hónapok után a gyerekeim úgy töltik a nyarat, akár én huszonöt évvel ezelőtt, amikor még a kézzel írt levelet postán adtuk fel, a halaszthatatlan telefonhívást pedig vezetékes készülékről intéztük, és esténként bakelitlemezről hallgattuk az Ózt. Nagyot fordult azóta a világ…
Csak nézem szótlanul, ahogy ugrálnak a medencébe, ahogy falják a saját termesztésű málnát. Ahogy a legnagyobb egyetértésben bunkit építenek, vagy amikor összevesznek azon, ki legyen a kocsmáros. Csak sétálunk a Duna-parton, és megpróbálunk kacsázni, aztán meg letekerünk húsz kilométert a tóhoz. Bogarat határozunk, fára mászunk (na jó, azt inkább ők, én csak végszükség esetén), meggyet magozunk, aszfaltkrétázunk a járdán, esőben csigákat gyűjtünk, és esténként csalánteát iszunk az ámbituson. Rengeteget mesélek nekik, hangoskönyvre alszunk el, csak úgy kifekszünk egy pokrócra, és nézzük a bárányfelhőket vagy a csillagokat. Szomszédolunk, barátkozunk, ismerkedünk. Minden nap, reggeltől estig. Otthon, az iskola, az óvoda, a munka, az edzések és a háztartás mellett ennyi időnk, értelemszerűen nem jut egymásra.
Együtt. Egymással. Nem nagy dolgok ezek, nekem mégis rengeteget jelentenek a rohanó hétköznapok után. Elcsépelt fogalmak, mégis olyan jelentőségteljesek, akár a levegővétel.
Amikor fáradtan leszáll az est, vagy álmosan ébred a nap, akkor pedig valami olyasmit csinálok teljesen egyedül, amit korábban szégyelltem volna bevallani. Sőt, nem is volt rá se igényem, se időm. Talán azt sem tudtam, mi az.
Ti mikor mondtatok utoljára búcsút a taposómalomnak úgy istenigazából? Akár csak egy órácskányira? Tudom, a válasz egyszerű, hiszen amióta felnőttem, dolgozom, és még gyerekeim is vannak, hajtok előre megállás nélkül. Nincs szabadság, elfelejtettünk pihenni, csak úgy lógatni a lábunkat bele a nagy semmibe, amikor se tér, se idő nem szól közbe. Amikor nincs semmi.
Évek óta mást sem csinálok, csak mindent!
Egy percre sem álltam meg, mert annyi volt a teendő, mint égen a csillag, és mégis ki a fene tud kikapcsolni dolgozó nőként, szülőként? Anyaként még a szabadság alatt is szorgoskodom napestig, de most már nem félek megengedni magamnak a nagy semmittevést. Lassan közelebb leszek a negyvenhez, mint a harminchoz, így teljes odaadással élvezem, hogy csak ülök a kertben, bután bambulok a cseresznyefára, bátran teret engedek világmegváltó gondolataimnak. Most már nem csak úgy mondom, hogy mindenkinek jár az egyhelyben ácsorgás földbe gyökerezett lábakkal, hanem valóban szakítok is rá időt. Mert igenis megérdemlem. És mert szükséges. Reggeltől estig talpalok a munkahelyemen, ugrabugrálok a gyerekeim körül, szaladok a háztartással versenyt futva. Itt végre van időm semmittenni. És annyira jó! Élvezem minden pillanatát! Olykor direkt korábban kelek, hogy mielőtt még felébred a családom, legyen időm új hobbimra. És ilyenkor tudjátok mit csinálok? Semmit! Csak kiülök a verandára, vagy kicibálok egy széket a házunk elé, és szemrebbenés nélkül ráhuppanok úgy, mint évtizedekkel ezelőtt az idősebb asszonyok. Csak nézek, miközben látok. Csak hallgatok, miközben hallom a nagy semmit. Harangozok a lábaimmal, figyelem a feketerigót, beszélek öreg kutyámhoz. Csak úgy létezem bele a semmibe, teljesen egyedül.
A bakancslistám utóirata
Nyáron a gyerekeimnek sem hiányzik a fővárosi életük. Nem keresik a tévét, nem tartanak igényt semmiféle technikai eszközre. Megszokták, hogy vidéken visszarepülünk az időben, nincs se ovi, se suli, kötelezettség is alig. Elsétálunk a boltig, együtt főzünk, vagy beülünk egy menüre a helyi kisvendéglőbe. Még a takarításnak is megadjuk a módját. Itt valahogy még azt is jobban élvezzük. Élünk a szabadságunk adta lehetőségekkel, mindig kitalálunk valami közös elfoglaltságot, de még azt sem bánjuk, ha olykor együtt unatkozhatunk. Fontos alapszabály, hogy a semmittevést ne tévesszük össze a lustasággal! Mert a semmittevés tulajdonképp kreatív időtöltés, igazi pihenés, a megnyugvás és a harmónia ötvözete, amely létfontosságú testnek, léleknek és elmének. Ha csak napi öt percet csenünk belőle, attól már többek leszünk! És ezt a pszichológia is alátámasztotta már.
Szerettem volna nektek összeállítani egy nyári bakancslistát, olyan egetrengető, halaszthatatlanul fontos dolgokkal, amikre igenis érdemes időt szakítani a munka, a gyerekek, a házasság, a háztartás és a barátok mellett is. Sajnos az én napom is csak huszonnégy órából áll, ezért tudom, hogy nehéz megvalósítani azt a bizonyos, sokat emlegetett, hébe-hóba betartott „énidőt”. Mégis: olvassatok egy fa árnyékában, készítsetek limonádét igazi citromból, ugráljatok mezítláb a nyári zápor után maradt tócsákban, kenegessétek a szúnyogcsípéseiteket cinkrázóval, főzzetek lekvárt bármilyen gyümölcsből, és gyűjtsetek tele minél több befőttesüveget egyszínű kavicsokkal idén nyáron! Mert igenis megélni kell az életet, nem csak túlélni.
De a legfontosabb pontra csak most jöttem rá: ne csináljatok semmit! Viszont azt jó sokszor – csak túlzásba azért ne vigyétek, mert akkor elvész a varázs!
Ajánljuk még:
Online oktatás – viszlát, mi szerettünk!
