A semmittevés felszabadító ereje

Pszicho

A semmittevés felszabadító ereje

Az idő pénz. És mivel az idő pénz, valamit muszáj felmutatnunk az időnkért cserébe. Tehát folyamatosan dolgozni, teljesíteni kell, vagy legalábbis fejleszteni magunkat, hogy később aztán még jobban tudjunk teljesíteni. Tűrőképességünk határáig tökéletesítjük magunkat, hogy még produktívabbak lehessünk. A probléma az, hogy a nagy igyekezetben elfelejtettünk figyelni önmagunkra és a körülöttünk lévő világra.

Nemrég a villamoson utaztam, és szokás szerint éppen késésben voltam, ráadásul a fülhallgatóm is felmondta a szolgálatot, így zene nélkül böngésztem a naptáramban, hogy milyen határidőkhöz képest vagyok megcsúszva megint. Velem szemben egy apuka utazott a kisfiával, a kissrácnak be nem állt a szája, a körülöttük lévők nagy örömére. Éppen azt ecsetelte, hogy alig várja, hogy nagy legyen, mert akkor ő döntheti el, mikor szeretne játszani, és mikor nem szeretne semmit csinálni. Hosszan vezette le a jövőbeli lehetőségeit, majd levonta a következtetést, hogy gyereknek lenni rossz. Az apuka ezen a ponton kissé kiesett a figyelmes hallgató szerepéből, és azt válaszolta, hogy

igazából felnőttnek lenni pedig nagyon rossz, mert nem engednek játszani és mindig kell csinálni valamit.

Egy idősebb hölgy a szomszéd ülésről odafordulva helyeselt, én pedig magamban elgondolkoztam, hogy mikor csináltam utoljára úgy igazán semmit, és félig-meddig elégedetten konstatáltam, hogy nem emlékszem. Végülis az nem túl hasznos. Aztán pár nap múlva – ahogy lenni szokott – szembejött velem egy könyv, ami más kontextusba helyezte a semmittevést.

Jenny Odell How to Do Nothing: Resisting the Attention Economy című könyve (magyarul körülbelül Hogyan csináljunk semmit és álljunk ellen a figyelemgazdaságnak) ugyanis arról beszél mekkora értéke van annak, ha néha egyedül maradunk saját gondolatainkkal, rácsodálkozunk a természetre, és hátat fordítunk az általa „figyelemgazdaságnak” nevezett robotoló hétköznapjainknak. A figyelemgazdaság nagyon leegyszerűsítve tulajdonképpen annyit takar, hogy mivel

az időnk vált az utolsó áruba bocsátható erőforrásunkká, kereskedelmi szempontból a harc jelenleg a figyelmünkért folyik.

Mi pedig boldogan odaadjuk az időnket és figyelmünket annak reményében, hogy értékesíthetőbbé válunk. Hajlamosak vagyunk mindenről – beleértve önmagunkat is – úgy gondolkodni, mint a gépekről, amiket meg kell javítani, tökéletesíteni és hatékonyabbá tenni. Mindez pedig be is van ágyazva egyfajta jelenlét-kultuszba. Ebben az értelemben a jelenlét negatív töltetű, mivel arra vonatkozik, hogy semmiről ne maradjunk le, ami körülöttünk zajlik, mindennel legyünk mindig képben.

Az életünk a teljesítmény körül forog, hiszen mindenki lehet bármi, saját magunk vagyunk felelősek a sikereinkért és az előmenetelünkért. Ráadásul letűnt az életpályamodellek azon kora, amikor valaki egy munkahelyen öregszik meg. Folyamatosan készen kell állni a jobb lehetőségekre. Az internet térnyerésével pedig a munka és a magánélet soha nem látott mértékben fonódott össze.

Saját magunk tökéletesítésének kényszerében nem marad időnk a semmittevésre.

A gondolat, hogy nem csinálunk semmit, nyugtalanító lehet. Főleg azok számára, akik sikeres karrierre, átlagon felüli életszínvonalra és társadalmi megbecsülésre vágynak. És hát legyünk őszinték, ki nem vágyik ezekre? A való világ ez esetben a nem online térre vonatkozik. A könyv szerint ugyanis a közösségi média visszaél a figyelmünkkel. Mesterségesen olyan környezetet teremt, ahol minden a jelenre összpontosul, de egy kontextus nélküli, előre megkonstruált jelenre, ami így valódi tartalommal nem bír.

Odell nem azt tanácsolja, hogy szakadjunk ki teljesen az online létből vagy dobjuk el okostelefonjainkat, hiszen a legtöbbünk számára ez kivitelezhetetlen volna. (Ő maga íróként, egyetemi tanárként és digitális művészként ténykedik, akinek munkája nagy részéhez elengedhetetlen az internet és a közösségi média.) Helyette inkább azt javasolja, legyünk úgy a részei, hogy közben nem felejtünk el különállóként létezni. Nem kell otthagyni az online világot, de tartsuk magunknál a kívülálló szemüvegét, amit időnként rakjunk fel. A közösségi média nem a világot jelenti, csak egy csatornát, amin keresztül a világról értesülünk. Úgy gondolja, hogy

Egy nap, ami csak a tiéd – te mivel töltenéd?
Számodra mitől alakul jól egy nap? Ha választhatnál: mivel töltenéd, hogy este elégedetten bújj ágyba? Fellélegeznél, ha egy napig nem terhelnek kötelezettségek? Egyedül lennél, hogy senkihez se kelljen alkalmazkodnod vagy családdal, barátokkal szereznél élményeket?
emberi mivoltunk egyik fontos tényezője az, hogy rácsodálkozunk a világra.

Ez a rácsodálkozás ugyanis arra emlékeztet minket, hogy van valami saját magunkon kívül is, ami értékes, izgalmas, tartalmas és megéri vele foglalkozni. Csak önmagáért is.