Hiszem, hogy szeretett tárgyainknak lelke van. Azok a dolgok, amiket évtizedeken át őrizgetünk, elkísérnek hosszú utunk során, valóban éreznek, velünk együtt léteznek. Csak néhány földi tulajdonomhoz ragaszkodom, viszont azt a pár tárgyat, amelyek a szívemhez nőttek, nagy becsben tartom, és jönnek velem, bármerre is menjek. A múltam méretes sziklái, amikre ha ránézek, eszembe jut utam kezdete, az összes megálló. Történeteiket ma már a gyerekeim is kívülről tudják, és bízom benne, hogy idővel ők is továbbadják majd a következő generációnak. Mert hiszem, hogy a családi anekdoták és a kezünkből tovaröppenő múlt ezekkel a tárgyakkal válik hitelessé, igazivá.
A maci, aki túlélte a háborút
Apai nagymamám idén nyolcvanöt éves lesz. Hároméves korában nagynénjétől kapott egy macit, akit maga után Évinek nevezett el. Évi macira élénken emlékszem gyerekoromból, hiszen sokszor játszottunk vele a nővéremmel, amikor nagyszüleimnél aludtunk. Különféle karakterekkel ruháztuk fel, megannyi történetbe álmodtuk bele, öltöztettük, szeretgettük, törődtünk mesébe illő sorsával.
A szépkorú játékmackót – aki oly sok emléket őriz, hogy egy hosszas regénybe is szűkösen férne bele – a minap megkaptam nagymamától. Úgy gondolta, ideje, hogy szeretett játéka kirepüljön lakályos kis fészkéből, és nálunk leljen újra otthonra. Nagyon meghatódtam, amikor mama gyerekkori kedvencét, aki átsegítette minden nehézségen, aki vele együtt örült minden sikerének, egyszer csak a kezembe nyomta, a mi gondunkra bízta.
Évi maci maga a régmúlt, nekünk csak a történelemtankönyvekből ismert valóság, hiszen 1940 nyarán „született”, és ettől az évtől kezdve hűséges társává vált gazdájának. Együtt nézték végig Dányban, egy szénabála tetejéről, ahogy a felettük elsuhanó repülők Sopron felé tartanak, hogy lebombázzák a vasútállomást. A II. világháború javában tombolt, amikor az éjszaka közepén, egy bútorokkal, és egy addig biztosnak hitt élet összes hozományával megrakott lovaskocsin dédszüleim és egyetlen gyermekük útnak indultak az akkor még vesztélytelennek vélt főváros felé. Az árnyak félelmetes játékától, és a fel-felvilágló Sztálin-gyertyák fényétől nagyon megijedt a lovaskocsiban kuporgó nagymamám, aki mindvégig magához ölelte szeretett barátját. Évi maci maga volt a megnyugvás egy szörnyű időszak gyermeki hétköznapjaiban.
Az első budapesti karácsonyt nagymamám és szülei egy József körúti körfolyosós bérház pincéjében töltötték. Amikor megszólaltak a vészjósló szirénák, mama azonnal felkapta mackóját, csak vele együtt volt hajlandó az óvóhelyre sietni. Amikor január első napjaiban légiakna érte az öreg bérházat, a nagymamámék földszinti lakása megsemmisült. Mindenük odaveszett, de mamának, a dédszüleimnek és Évi macinak nem esett baja.
Mama sokat mesélt nekünk háborús gyermekkoráról, imádtunk mellé kuckózni, és hallgatni oly távolinak tűnő igaz meséit. Gyerekként el sem tudtuk képzelni, milyen lehet egy háború, de még szorosabban hozzábújtunk, amikor erről beszélgettünk. Ma már, többszörös dédmamaként is azt mondja, akkor fel sem fogta, miféle rettenet zajlott körülötte. Mindig azt meséli, hogy csodás gyerekkora volt: szeretett a pincében lenni, izgalmas volt a rejtekhelyre vackolni, rengeteget játszott vele egyidős Karcsi barátjával és Évi macival. A lövedékek vájta lyukakon felmásztak az emeletekre, és szilánkokat gyűjtöttek, a megmaradt gangon szaladgáltak, amikor biztonságos volt. Éltek, mint őszinte, kíváncsi gyerekek. Nagymamának ez az átélt valóság, nekünk az ittmaradottak által elbeszélt múlt.
Egyszer volt, hol nem volt...
Évi maci jópár évtizedet letagadhatna, mert annyira vigyázott rá a mamám, és sokkal több ő annál, mint amire lassan egy évszázada gyártották. Ő nem csak egy játék! Ebben, a szalmával kitömött jószágban ott lakozik a magyar történelem sok szörnyűsége és szépsége. Egy kislány minden búja, bánata és boldogsága. Félelme és feloldozása. Az elsuhanó évek szürke hétköznapjai, és az összes, meghitt ünnep. Áhított kívánságok és beteljesült álmok. Ott van benne egy felhőtlen gyermekkor, a lázadó kamaszévek, egy egyetem szigorlatainak hosszú sora, egy szerelem kezdete, és egy máig tartó, kivételes házasság csodálatos évtizedei. Egy ledolgozott élet, és a megérdemelt szabadnapok. Utazások és hazatérések.
Évi maciban ott lapul az anyává válás, a mindennapi gondok és tengernyi szeretet.
Ott áramlik benne az unokáit elkényeztető nagymama, és a dédunokáinak babaruhákat kötögető dédmama. A szükséges kudarcok, a feldolgozhatatlan tragédiák, a törékeny egészség és a rettegett betegség, a megdolgozott sikerek és a mindent átható örömök. Évi maci az élet múlása és a végtelen remény megtestesülése.
Most itt csücsül az éjjeliszekrényemen, mama által kötött, divatos, zöld szvetterében, egy kosár illusztris hozzáhasonló, békés, menedéket nyújtó plüss körében.
Bölcsen, büszkén és jókedvűen foglal helyet az én gyerekkori barátom, az idén harmincöt éves Móni kutyám, és a férjem Csehszlovákiából ideköltözött, negyvenöt éves Róka Komája mellett. Szinte már megosztják egymással régi, kedves emlékeiket, ráérősen beszélgetnek a XXI. század mindennapjairól, és filozofikusan töprengenek az előttük álló jövőről. Jól megértik egymást. Végtelen-életre szóló barátságot kötöttek.
Úgy remélem, Évi maciban majd tovább él a nagymamám, látja gyermekeim felnőtté válását, az én elmúlásom, az unokáim cseperedését.
Mert Évi maci egy generációkon átívelő, közös, családi emlék.
Egy kiapadhatatlan erőforrás, egy soha el nem múló élet értékes percei, egy zakatoló gőzmozdony, aminek nincs végállomása. Egy megtörtént mese, amiben nem szerepel az „itt a vége, fuss el véle”.
Ajánljuk még:
GYEREKNAPI RETRÓ – EZEK VOLTAK A SZERKESZTŐSÉG TAGJAINAK KEDVENC JÁTÉKAI
CSUTKAROZI, CSONTCSIKÓ ÉS A TÖBBIEK – A GYEREKKOR LEGSZEBB JÁTÉKAIBAN NEM IS A JÁTÉK, HANEM A CSALÁD VOLT A FONTOS
