Csutkarozi, csontcsikó és a többiek – a gyerekkor legszebb játékaiban nem is a játék, hanem a család volt a fontos

ZónánTúl

Csutkarozi, csontcsikó és a többiek – a gyerekkor legszebb játékaiban nem is a játék, hanem a család volt a fontos

 Nálatok miket csinált a nagymama, nagypapa vagy éppen a dédi?

Visszagondolva gyerekkoromra, mi egészen másféle játékokkal játszottunk, mit a mai gyerekek. Nemcsak maguk a játékok különböztek, hanem a játék tere és módja is. Gyerekkorom nagy részét a hegyoldalban töltöttem, bunkerépítéssel, íjászkodással, megkövesedett csigaházlenyomatok keresésével és még hosszan sorolhatnám, mi mindennel. Minden egyéb játék, ólomkatona, építőkockák csak akkor kerültek elő, ha kint lehetetlen volt megmaradni a rossz idő miatt.

Ha azonban a nagyapám által nekem készített játékokra gondolok – melyek szívemnek igen kedvesek voltak – akkor úgy érzem, fényévekkel szakadok a múltba. Szeretném, ha ezúttal nem egyedül indulnék erre az időutazásra, hiszen sokaknak lehetnek még emlékei a régi játékokról.

Mi az öcsémmel klasszikus fiús játékokat játszottunk, de azért láttunk még igazi rongybabákat is. Sőt dédimamám, mikor kicsi voltam és nem akartam délután elaludni, nekem is készített egyet: összehajtotta a nagy beníder kendőjét, szalaggal átkötötte, mintha pólyás baba lett volna, s azt fektette mellém, hogy őt meg én altassam el. Megmutatta később azt is, hogy ő mivel játszott: a kukoricacsutkát pillanatok alatt babává változtatta, s megszületett csutkarozi. Nyáron a pipacsból hajtott pillanatok alatt babát. De elmesélte, hogy neki milyen bölcsőcskéje volt kukoricaszárból, meg hogy agyagból mennyiféle edénykét, mozsarat csináltak maguknak.

Persze minket az korántsem érdekelt annyira, mint az, mikor nagyapánk elkészítette csutkából meg gyufásdobozból az első ökrösfogatot. Máskor a levescsontból csinált nekünk eketaligát, a kocsonyából kibányászott csülökcsontból meg csikókat. Persze, alig hasonlított az csikóra, de neki elhittük, és átjátszottuk vele a délutánt.

Papa mindig gyurmázott. Persze nem igazi gyurmával, hanem kenyérbél volt a markában, azt gyűrögette tenyerében esténként, amit mindig elkértünk tőle míg mesélt nekünk.

És nekünk is volt vesszőparipánk, meg kardunk – több tucat is. Ez többnyire csak egy kövérfejű gyékényszár, vagy nád volt, néha seprű, de szaladgálni vele épp megfelelt. Na meg a bakszekér, amit magunk után lehetett húzni. Csak úgy porzott utánunk a földút, amikor végigrohantunk rajta! Azt is papa hajtotta fűzfavesszőből. Sosem felejtem el a fűzfasípot sem, amit olyan szépen mint ő, sosem tudtunk megszólaltatni. Egyszer csinált gyufásdobozból cimbalmot is, lónak a sörényével húrozta fel. A brúgattyút is igen szerettük sergetni, és mikor megláttuk öcsémmel a tévében, hogy Krokodil Dundee is ilyet használ, onnantól le se akartuk tenni.

A legjobb játékok a „fegyverek” voltak. Ha nem készítettem (és törtem véletlenül el) gyerekkoromban két tucat íjat, akkor egyet sem. De papa itt is tudott újat mutatni, amikor bodzából csinált nekünk bodzafapuskát. De a legeslegjobb a kulcspuska volt, amivel lehetett durrogtatni: régi lyukas szárú kulcsba tömte a gyufamérget, s egy beleillő laposfejű szeggel a falnak ütve eldurrantottuk. Aztán nagyobbacska korunkban mi csavarra cseréltük a technikát, de ezt már egyedül vittük véghez. Ott volt még a sutyinga, az örök kedvenc. Amikor a karhosszúságú, hajlékony, de erős vessző végére sárgolyót tűztünk, s jól meghajítva dobáltuk el a dombtetőről ki-ki messzebbre. A csúzlit meg nem is említem. Mondjuk abból mi csak gatyagumisat kaptunk, azaz gyengécskét, de az öregeknek olyan volt, de olyan… tejgumival. Volt köztük, aki a legyet le tudta lőni vele a villanykörtéről! Az valódi fegyver volt ám, nem gyerekkézbe való.

Na igen, ezek voltak a játékok, pár percnyi, órányi öröm, ha éppen nem a fán lógtunk vagy rosszaságon törtük csoportosan a fejünket. Nem a csíny volt ott sem a lényeg, hanem az izgalom, a pezsgés, a lelkesedés. Az, ami annyira tud hiányozni a mai gyerekeknek, hogy kénytelenek egyre félelmetesebb és durvább filmekkel, számítógépes játékokkal pótolni.

Ma már, a fejlesztő szakemberek korában minden készen van, mindent meg lehet venni pénzért is. De azt az izgalmat, kíváncsiságot és figyelmet, ahogyan néztük, hogyan készül egy-egy játék, hogyan működik és egyáltalán, csak azt, hogy együtt voltunk, kicsik és nagyok, az öregek és a fiatalok – azt az érzést nem árulják sehol.

Nyitókép:  Oxana LyashenkoUnsplash

Ajánljuk még:

GYEREKNAPI RETRÓ – EZEK VOLTAK A SZERKESZTŐSÉG TAGJAINAK KEDVENC JÁTÉKAI
„JÁTSZANI IS CSAK KOMOLYAN LEHET” – NEM ÁRTANA, HA EZT A JÁTÉKIPAR ÉS KÖNYVSZAKMA IS TUDNÁ
BEZÁRT VÁSÁROK, NYITOTT UDVAROK: ILYEN A KÉZMŰVESEK VILÁGA VÍRUSIDŐBEN

Nyunyóka-nagyhatalom vagyunk!
Müller Cecília, országos tisztifőorvos nyunyókás kijelentésével nagy nyilvánosságot kaptak a különböző alvós állatkák, rongyik. De azok a szülők, akiknek gyerekei hosszú évek óta élnek az efféle kiskedvencek előnyeivel, pontosan tudják, mennyire fontosak is ezek a lények. Anyai szeretetet pótló textilcafatkák vagy bölcsis, ovis beszoktatást elősegítő plüssfigurák? Nyunyóka-történelem következik.