Gyereknapi retró – ezek voltak a szerkesztőség tagjainak kedvenc játékai

Ünnep

Gyereknapi retró – ezek voltak a szerkesztőség tagjainak kedvenc játékai

A gyerekkori játékoknak van jelentősége. Velünk nőnek fel, megtanulunk velük egyedül lenni, tanúi a könnyeinknek, elszenvedői a dühünknek, sebek, kudarcok és boldog pillanatok okozói. Vigaszt adnak a legrosszabb éjszakákon, és gyakran több generációt is túlélnek. Mindenkinek van legalább egy olyan játéka, ami végigkíséri az életét. Most a szerkesztőség tagjai vallanak róluk.

Nekem nem voltak divatos játékaim. Tudtam, hogy éppen mi az, ami nagyot megy a korosztályom környezetében, de a családunkban nem volt szokás mindig a legújabb játékot beszerezni. Megnézhettem a másét, kicsit játszhattam is vele, de nem hiányzott, hogy meglegyen nekem is. Mivel az én gyerekkorom fejlesztésekkel és tornagyakorlatokkal telt a hallássérülésem és a mozgássérülésem miatt, ezért a fejlesztőkönyvek hátuljából kivágott és összeragasztott kirakósok és öltöztethető papírbabák jelentették számomra a játékot. A Meixner Ildikó féle Játékház még mindig kapható, és használják most is. Meglehetne nekem újonnan is, de az én rongyos, szakadt darabom az igazi ereklye számomra, amit nemcsak én tapogattam össze a gyerek kezemmel, hanem tanultak belőle mások is.

De ha már igazi játékokról beszélünk, akadt azért az is. Elbűvölt például a kis műanyag tévé, amibe ha belenéztem, akkor kis képeket váltogathattam benne egy gombnyomással. De volt rózsaszín moncsicsim és felhúzhatós Frédim is. A Barbie-jaim (már amennyi volt) haját tövig nyírtam, és befestettem filctollal vagy vízfestékkel. 

Egy nagyon divatos babát mégiscsak kaptam egyszer karácsonyra: olyat, aminek gyönyörű pillás, égszínkék szeme volt. Nyitotta és lecsukta a szemét, ha felültettem és lefektettem. Különleges dolog volt az akkoriban, annyira féltettem, hogy még játszani is alig mertem vele! De a szívemnek legértékesebb része mégis az a kis fehér-rózsaszín fonálból kötött sapka és kardigán volt, amit a mamám készített rá titokban. Gombjain kislányok mosolyogtak. Még amikor tinédzser voltam, majd egyetemista, és már rég nem játszottam a babával, akkor is a szobámban volt a szekrényem mélyén vagy az ágyneműtartóban.

Ez a baba nekem különleges volt. Azért, mert tudtam, hogy sok közbenjárás, cselszövés kellett hozzá, hogy az enyém lehessen.

Ezért a babáért ugyanis Pozsonyig kellett menni, és éppen az utolsó darabot sikerült belőle megkaparintaniuk a szüleimnek.

Kíváncsi voltam, hogy a szerkesztőség tagjai milyen retró kincseket őriznek emlékeikben és otthonukban, így megkértem őket, hogy meséljenek erről kicsit.

Szakácsi Eszter

„A hajasbabától a malmon át a jojólabdáig mindennel játszottam, de egy zenélő, műanyag piros maci, és egy foszforeszkálós nyuszi voltak a szívem csücskei. A fröccsöntött nyuszit egy 12. kerületi trafikban vette nekem apukám, ma már a gyerekeim tartják lámpafény alá. A japán gyártmányú maci most is elzenéli a híres altatódallamot, ha felhúzom, de a szemgolyói már nem mozognak kedvesen jobbra-balra, mert öcsém 30 éve addig nyomkodta őket, hogy
beálltak egy irányba. Nincs más választása, mint mindig előre nézni és kedvesen mosolyogni.”

 
Fotó: Szakácsi Eszter
 

Kassai Tini

„A hetvenes -nyolcvanas években voltam gyerek, ez az igazi retró korszak: a lemezjátékok, a beszélő-járó orosz babák, a nyelvkiöltögetős kutyaházpersely, a moncsicsik, a rugós, műanyag ugróbékák korszaka. Én egyiket se birtokoltam, de néha kölcsönkaptam valamelyik osztálytárstól, akkor pár percre, egy órára magaménak éreztem, aztán adtam is vissza. Kicsit fájt. Viszont voltak könyveim. Valamiért azzal gyerekkoromban is elkényeztetett az élet, meg a tanévek végén az iskola. Rendszerint kaptam valami szép és értékes olvasmányt. Mesekönyvet, lányregényt vagy verseskötetet. 
Ha lehet retró egy könyv, akkor abból jól állok. 

Volt, amit átmentettem felnőttkoromra, a régi könyv is jött velem – de vannak olyan könyvek, amiket már felnőttként szereztem meg újra. Nosztalgiából. Ilyen Andersen Vadhattyúk című mesekönyve, amire kétszer is lecsaptam egy online használtcikk-piacon. Az elsőnél kútba dőlt az üzlet, mert egy másik hölgy jelentkezett utánam az eladónál, és kiderült, hogy az eladó könyv gyerekkorában az övé volt. Gyengén-látó volt gyerekként, abban a mesekönyvben pedig nagyok a betűk, abból a könyvből tanult meg olvasni. Kölcsönadta még gyerekként valakinek, és sose került vissza hozzá. Neki az fájt. Aztán szembejött vele a könyv a neten, ráismert, sírt, megkeresett. Visszaléptem a vásárlástól. Cserébe megkaptam ezt a történetet, és néhány gyönyörű fotót a mesekönyvből, meg az érzést, ami lehet, hogy talán retró is kicsit: örülni más örömének. És még egyet, egy mesebeli tanulságot: a „Jó tett helyébe jót várj” bizonyosságát. Pár nap múlva ugyanis valaki más is kínálta Andersen gyönyörű mesekönyvét, fillérekért vettem meg. Retró nagyon.”

Horváth Andrea

„Hát az üveggolyónál szebb dolgot én akkor, picike gyerekként (és talán még most sem) el sem tudtam képzelni. A szívem csücske volt az üveggolyókészletünk, amit azóta is őrizgetek. A kedvenceim időről időre változtak, és a műanyag dobozból egy kis faedénykébe helyeztem át őket. A legkedvesebb számomra még mindig egy szinte fekete, mélykék üveggolyó, ami a tengerre emlékeztet.

Egyik kedvelt játékunk volt a szüleimmel, hogy hagytuk őket szétgurulni a nappali szőnyegén, aztán versenyeztünk, hogy ki tud többet felvenni a lábujjai segítségével.

Természetesen mindig előre kiválasztottam azokat, amiket szerettem volna én megkaparintani, és a legtöbbször sikerült is győzelmet aratnom a többi ácsingózó lábujj fölött!”

 
Fotó: Horváth Andrea
 

Fülöp-Lehoczky Rella 

”Anyai nagyszüleim egyéves születésnapomra egy plüsskutyával ajándékoztak meg. Ki tudja miért, de onnantól kezdve elválaszthatatlanok lettünk. Vittem magammal a bölcsibe, minden nap elkísért az óvodába, sőt, gyakran még az iskolatáskámba is bebújtattam. Úgy 4-5 éves lehettem, amikor az akkori legkedvesebb barátnőm után ezt a kutyust elneveztem Móninak. Minden játékba bevontam, képtelen voltam nélküle aludni, ő gyógyír volt minden bajra, velem volt minden örömömben. Párna helyett őt sírtam tele egy-egy szerelmi csalódás után, és amikor az érettségit követően egy évre külföldre költöztem, ő volt a fő tartalma kézipoggyászomnak.

Móni nem csak egy plüssállat. Móninak lelke van. Beszélni is tud ám, amit csak én értek meg. Örök barátság a miénk.

Természetesen még ma is megvan, ősszel lesz 34 éves. A nagymamám keze által végzett sokadik plasztikai műtét után a hálószobánkban csücsül egy kosárban, a férjem szalmával kitömött rókája, Róka Koma, és nagymamám gyerekkori, II. világháborút is megélt kedvence, Évi maci mellett.”

 
Fotó: Fülöp-Lehoczky Rella
 
 
Fotó: Fülöp-Lehoczky Rella
 

Nagy György András

András pedig egyből rímbe foglalta, mi volt a kedvenc gyerekkori játéka:

 

Játékom

 

a körbe-kör neki egyenes

négyszerezve a merőleges

a kisvasút a zsebtelepes

 

talpfatalp áll a szőnyegen

s fenn száguld mozdonyom gőztelen

várja őt megannyi győzelem

 

önmaga társa a versenyen

remélve egyszer megverselem

refrénje igen a verze nem

 

fémpárhuzamosok s(z)íntere

mesezakatolás ingere

se fény se tárcsa ne intse le

 

gyártotta valamely náció

szocialista reláció

KGST-kooperáció

 

távirányítója drótozott

csak három parancsot osztott ott

s nem mjuzikel-sláger foxtrottot

 

csak elindul megáll meg tolat

mégis titkokat rejt a vonat

hordozza létemet sorsomat

 

mint mikor néztem az elemet

valami sós éri nyelvemet

ami csak úgy szemből lepereg…

Ajánljuk még:

DRÁMAI FOGZÁS UTÁN ITT A NYÁR ÉS A RÉGEN VÁRT OVISFOCI – APUKARANTÉN, 9. RÉSZ

„SZERETŐ PÓTNAGYIT KERESÜNK!” – A KÖLCSÖNZÖTT ROKONSÁG INTÉZMÉNYÉRŐL

DUNYHÁK, NYÁRI KONYHA, HOSSZÚ PARASZTHÁZ – HOMEVÁGY A GYEREKKORBA