Játékokat, ifjúsági könyveket rendszerint gyermekeink érdeklődésének megfelelően választunk. Szerencsés vagyok ezen a téren, nem nehéz ajándékkal meglepnem őket. Kamasz fiam történelem-rajongó. Kedvence a második világháború, és tud is róla annyit, hogy egy beszélgetés erejéig egy hadtörténész figyelmét is lekötné. Elsős kislányom a hercegnők, tündérek, manók és kuflik világának szakértője, és azonnal jelzi, ha valamelyik mesehős ábrázolása nem „eredeti”. Mindketten igen fejlett kritikai érzéket örököltek, éppen elégszer hallották tőlünk, hogy miért nem olvasunk „kötelezőket röviden” és miért nézünk gyanakvással az „átdolgozott, ifjúság számára adaptált” kiadásokra. A szerénytelenség látszatát is vállalva mondom, hogy a közös olvasások és mozizások alkalmával sosem takarékoskodnak a bírálattal, és legtöbbször igazuk van.
Talán bocsánatos bűn, hogy katonai ismeretek híján, hétköznapi anyukaként nem veszem észre a tervezői hanyagságot, amikor amerikai zászló alatt szolgáló „hadtestet” viszek haza, egy hiányos csatajelenethez. Bezzeg a fiam azonnal felnyerít:
– Ne vicceljünk már! Ezek németek!
– Mégis, miből gondolod?
– Anya, nem látod a bakancsot, a felszerelést, a fegyvereiket?
A játékban ugyanis a katona-figurák a második világháborús német Afrika-hadtest öltözetét és fegyverzetét viselik, amerikai zászló kíséretében. Más gyereknek talán fel sem tűnne, bizonyára a játék élményét sem feltétlenül rontja, ha nem ismerik pontosan a figurákat, hiszen egy csata szimulálásához elég, ha úgy teszünk, mintha. Vagyis szerepjátékot játszunk. Akkor miért volna fontos a hitelesség? Mert a szerepjáték lényege a valóság másolása. A „mintha”-játékokban éppen a „minta” ismerete alapján tudunk utánozni, és bár a hamis katonák a pillanatnyi játékot nem rontják el, éppen a mintát torzítják.
Zseniális példa a hitelességre a játékgyártás történetéből az 1952 karácsonyán megjelent és az 1960-as évek elejére kiforrott Matchbox autó-kínálatot gyártó Lesney alapelve: a különböző autómárkák pontos kicsinyített mását készítették el (a kicsinyítési arányokat és a típus megnevezését is feltüntetve), így azonnal a gyerekek kedvence lett. Az angol siker nyomán 1964-ben a francia Majorette is piacra dobja első, hasonló elvek mentén készült kisautóit, majd 1963-ban megjelennek az első német Siku modellek is. A világ kicsinyített mása persze nem csak a gyermekek számára lenyűgöző, a felsorolt márkák darabjai családi továbbörökítésre szánt kollekciókban vagy gyűjtők polcain őrzik a korabeli játékkultúra emlékeit. Ez történik, ha komolyan vesszük a játékot. A példákat nyilván folytathatnánk a modellvasúttal, a babházakkal, de akár a bábjátékokkal is.
Félrefordított mesét soha!
A szövegek terén legalább ennyire komoly szerepe van a hiteles fordításnak, ahogy a gyermek- és ifjúsági könyvekben is az illusztrációk minőségének.
A gyermeki fantázia részletgazdag képi ábrázolást igényel, nem véletlenül sikeresebben a gyerekek körében a fotórealisztikus illusztrációk és az alaposan kimunkált rajzok, szemben az elvont, elnagyolt vagy groteszk skiccekkel. A klasszikus mesék újrarajzolásában legalább akkora a kockázat, amennyire izgalmas vállalkozás lehet egy-egy történet vadonatúj köntösbe öltöztetése, ha jobban sikerül az karakterek, helyszínek ábrázolása. A Tüskevár eredeti, 1957-es kiadásának rajzait például azóta sem tudták lekörözni egyetlen további kiadás illusztrációi sem, pedig sok kiadást megért már. Sokszor éppen az illusztrátor munkáján múlik egy-egy történet első olvasata során kirajzolódó képi világ: Finy Petra meséit például Szegedi Katalin csodálatos rajzai „körítik”, így A darvak táncát, Maja tizenkét babáját és A fűszerkatonát is ebből a varázslatos rajzolatból olvassuk.
Billy Lynn hosszú, félidei sétáját csak egy vessző választja el attól, hogy a könyv üzenete szerint valóban az amerikai foci legnagyobb eseményének, a Super Bowl döntőnek a pihenőidejére utaló metaforává váljon. A hagyományos meccseken a félidő általában 12-15 perces, az év legnagyobb tétmeccsén, a Super Bowl döntőben viszont 20-30 perc hosszú is lehet: ezt nevezzük hosszú félidőnek. Az angol címben – Billy Lynn’s Long Halftime Walk – tehát nem véletlenül nincs vessző. Billy Lynn, aki katonai eltávozása idején saját sorsáról elmélkedik, éppen úgy fordulóponthoz ér, új esélyt kap saját helyzete átgondolására, akárcsak az amerikai fociban a csapat, a Super Bowl döntő félidejében. Vessző híján a címből nem tűnne el a hosszú félidő fogalma és – még ha egy kis utánajárással is – megértenénk a párhuzamot. Így csak azok bosszankodnak a pontatlanságon, akik értik az amerikai foci lényegét, a többiek egyszerűen csak nem értik, mi köze a félidőnek Billy Lynn sétájához.
A morgás oka, hogy egyre gyakrabban találkozom pontatlansággal, ferdítéssel, tárgyi tévedéssel a könyv- és játékkínálatban. Ezekből úgy tűnik, mintha már nem is kellene olyan komolyan venni a játékot és a könyvesboltok polcairól alig fogyó szövegtengerben nem is volna olyan nagy vétek egy-egy félrement, értelemzavaró mondat. Igyekezzünk hát jól megválogatni mit veszünk meg, akár kicsiknek, akár nagyobbaknak válogatunk. Ha pedig mégis félrenyúlnánk, még szerencse, hogy a kamaszkor fejlett kritikai érzékén nehezen fog a szemfényvesztés, ők pontosan értik Csukás István szavait: „játszani is csak komolyan lehet”.
Ajánljuk még:
OLVASS, HOGY Ő IS OLVASSON!
NEMCSAK A MESÉK, A REGÉNYEK IS TANÍTANAK: HAT KLASSZIKUS OLVASMÁNY AZ ÉLETRŐL
GYEREKNAPI RETRÓ – EZEK VOLTAK A SZERKESZTŐSÉG TAGJAINAK KEDVENC JÁTÉKAI
Aki társasjátékozik, rossz ember nem lehet
Ezer olyan indokot fel tudnék sorolni, amiért a társasjátékozás terápiás hatású, de álljanak itt csak a legfontosabbak: nemcsak közösségi élményt, hanem indirekt tanulási lehetőséget biztosít, miközben gyönyörű hídként szolgál a generációk között. Ahogy Fodor Ákos a Magánszabály c. haikujában fogalmazta: „Veszteni?nyerni?/ – ne, soha!/csak játszani szeretnék. Mindig.”
