Nemcsak a mesék, a regények is tanítanak: hat klasszikus olvasmány az életről

Nehéz az életről jó könyvet írni, főleg olyat, ami több évtized, több száz megsárgult lap után sem veszít aktualitásából. Van, aki egy házasság szűrőjén át értetlenkedik, van, aki árván de talpraesetten tapasztal, más a Marsra képzel bennünket álszenteket, és van, aki a teremtéstől kezdve boncolgatja választási lehetőségeinket. Egyben viszont megegyeznek: bebizonyítják, hogy az élet a benne rejlő sok tragédia ellenére is megéri a küzdelmet.

Ray Bradbury: Marsbéli krónikák

„Álltak a verandákon, és próbáltak hinni a Föld létezésében, majdnem úgy, ahogyan valaha próbáltak hinni a Mars létezésében.”

A Marsra költöző emberekről szóló, melankólikus hangulatú, de közben mégis reményteli novellafüzérek pengeélesek, minden manírtól mentesek, olykor humorosak és legfőbb erényük, hogy 2020-ban, az első megjelenéstől számított 70 év távlatában is időtállónak mondhatók.

 

Bradbury annyira jó emberismerő, hogy ebből az eredetileg sci-fi műfajú könyvből egy minden korra vonatkoztatható társadalomkritika, emberiség sorskép, egy „emberiségköltemény” lett (lassan „vátesz költemény”), mely most főleg nagyon rólunk szól, rólunk, akik a Marsra költözve sem változunk...  

Madách Imre: Az ember tragédiája

„A célt tudom, még százszor el nem érem. 
Mit sem tesz. A cél voltaképp mi is? 
A cél, megszünte a dicső csatának, 
A cél halál, az élet küzdelem, 
S az ember célja e küzdés maga.”

Nem kell csupán azért elutasítani ezt a százhatvan éves művet, mert kötelező olvasmány volt. Nagyívű, teljes, kritikus, jól megkomponált. Tele olyan testet-lelket feszítő (költői) kérdéssel, melyre a válaszokat egész életünkben kereshetjük. Mi az ember legvégső célja? Érdemes-e küzdeni? Élhetünk-e Istenhit nélkül?

Ádám, Éva és Lucifer triója szórakoztatóan működik, melybe olykor az Úr is beleszól. Lucifer gúnyos, éles eszű és ravasz, Ádám ösztönös és makacs, Éva, a szintézis, a dráma végén mindkettejükön képes felülkerekedni. Éljenek a nők!

Sylvia Plath: Naplók

„Szeretnék keresztülhatolni ennek a világnak az anyagán, szeretnék kötődni az élethez, a szennyes ruhához és az orgonavirághoz, a napi kenyérhez, a rántottához és egy férfihoz, egy sötét szemű idegenhez, aki az én ételemet, az én testemet, az én szerelmemet falja...”

Az amerikai írónőt legtöbben az Üvegbúra c. regényéről (1961) ismerik, de ugyanilyen mesteriek novellái és versei is, ez utóbbit több éve vadászom antikváriumokban. Érzékeny, sejtekig hatoló lírája és tűpontos leírásai egy önmagával küszködő, depressziós, a világhoz egyszerre ragaszkodó és attól rettegő feleség és édesanya, tehetségét kibontakoztatni vágyó író és költő életének lenyomatai.

Naplójában még inkább kibomlanak félelmei, de a konyhába, parkba vagy pszichiáteréhez követve őt, lépten-nyomon megláthatjuk a hétköznapi örömeit, a Cambridge-ben tanuló fiatal diáklány vágyait, később a dolgozó nő sikereit, majd jóképű-szintén költő- férjével, Ted Hughes-szal való boldogságkeresésük viszontagságait. Plath-ot nem lehet nem szeretni, mert egy kicsit mindannyian ő vagyunk. S mivel már hosszú idő távlatából nézünk rá, nehéz elvonatkoztatni attól, hogy ez az okos, sudár, szép nő végül mégis a legegyszerűbb, legfájóbb utat választotta...

Émile Ajar: Előttem az élet

„Rosa mama azt mondja, hogy az élet lehet nagyon szép, de azt még nem találták fel, és addig is élni kell. Hamil úr is sok szépet mondott nekem az életről és főleg a perzsaszőnyegekről.”

A francia író regényében egy arab kisfiú, Momo meséli el történetét, akit a Párizs külvárosában élő, egyszerű, őszinte, zsidó prostituált nő, Rosa mama nevel, akit Hitler úr arcképével mindig ki lehet hozni a sodrából. Ez a két egymásra utalt, amúgy rendkívül magányos ember szegénységben, ha úgy tetszik, erkölcsi fertőben, mégis irigylésre méltóan boldogan és harmónikusan él együtt.

Momo minden olyan „felnőtt dologról” tud, ami a kiöregedett és csúnya Rosa mama körül történik, de olyan szeretettel, ártatlan éleslátással és humorral mesél, hogy miközben nevetünk, egyszerre nagyon fáj is.

Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd

-A gyermekek keresztes hadjárata-

„Így megy ez”

Személyes, rendhagyó történet a II. világháború drezdai szőnyegbombázásáról, mely az író emlékeiből táplálkozik. Az időben össze-vissza váltakozó, több síkon mozgó regény első benyomásra darabokban hever, másodikra mozaikba rendeződik, a könyv végére pedig összeáll egy egésszé.

A beszédes nevű Billy Pilgrim katona ezekben az idősíkokban ugrálva, hol Németországban menetel, hol éppen megnősül, máskor egy különös marslakóval keresi a választ a háború miértjeire, az emberi gyarlóságra. Vonnegutot laza stílusa, kiszámíthatatlan, szürreális világa, humora, bölcsessége teszik nagyon szerethető íróvá.

Cormac McCarthy: Az út

"Az emberek örökké a holnapra készülődnek. Én nem hittem ebben. A holnap nem készülődött az emberekre. A holnapnak fogalma sem volt arról hogy az emberek egyáltalán léteznek."

Egy sötét, szürke hamuban tévelygő, a halál árnyékában játszódó disztópia, ellentéte mindannak, amit szeretek vagy szeretnék látni a világból. Reménykedve vergődök át minden mondaton, hogy az egyik oldalon végre hátha jobbra fordul a sorsa apának és fiának.

Reménytelen útjuk története, melynek nincs látható kifutása, nem gondolkodhat nagy távokban és távlatokban sem, áthatja a túlélés, magányosság, az egymásra utaltság.

Mi dolga egy szülőnek, ha nincs már jövő? Miben higgyen a fiú, ha nincsenek már jó emberek? McCarthy nyelvezete realisztikus, távolságtartó, letisztult és semmi jót nem sejtet, semmit nem ígér. Mégis, miért nem ürül ki az emberből ez a történet sok év után sem? Mert megint ugyanoda lyukadunk ki, ahová Az ember tragédiája és listánkban szereplő könyvek többsége: segít meglátni az emberi kapcsolatok nélkülözhetetlenségét, a küzdés erejét, az élethez való ragaszkodást a legnagyobb pusztulatban is.