Nekem egy pirosfülű ékszerteknősöm volt kiskoromban. Sajnos édesanyám allergiás az állatszőrökre, így más szóba sem jöhetett. Később, felnőttként mégis kipróbálhattam, milyen cicákkal és egy nagytermetű kutyával együtt élni, amikor egy amerikai családhoz költöztem bébiszitterként. Eleinte kicsit féltem ezektől az állatoktól, főleg a macskáktól. Nem voltam hozzászokva a jelenséghez, hogy szabad bejárásuk van a szobámba, felmásznak az ágyamra vagy akár isznak a vécémből, amíg nem figyelek – de végülis hamar megszerettem őket.
A férjem kisiskolás korában megoldotta magának a háziállat-kérdést. Egyik nap, iskola után hazacsempészett egy kiscicát egy régi táskában, és egy kevésbé használt szobában biztonságba helyezte a kis jószágot. Majd azon gondolkodva, hogyan adja be anyukájának a sztorit, elindult uzsonnázni. A kiscica azonban hamarabb lett éhes, mint ahogy a férjem előállt volna a turpissággal, és éktelen nyávogásba kezdett a szobában. Nem lehetett nem meghallani, elkerülhetetlen volt a lebukás. Persze a férjem fel sem mert nézni a tányérjából, amikor az anyukája kérdőre vonta. Végül gombóccal a torkában elmondta, hogy a kismacskát az egyik osztálytársától kapta, akinél otthon túl nagy alom született. A történet vége az lett, hogy a cica maradhatott, és az anyósom lett a legnagyobb rajongója.
A férjemmel hobbi-akvaristák vagyunk és van egy szép, ötvennégy literes akváriumunk mindenféle színes, egymást nem bántó hallal. Ez számomra abszolút megadta a „van háziállatunk” érzést, viszont az egyik kislányunk a hatodik születésnapja előtt kitalálta, szeretne saját háziállatot. Először cicán gondolkodott.
Három kisgyerekes, kialvatlan anyukaként máris elképzeltem, hogy még egy kis nyávogó, kétségbeesett szőrgombóccal is éjszakázhatok majd. A kislányom megkérdezte, hány évig él egy macska, és én megmutattam neki egy száz bogyós, színes abakuszon. Nagyon elkeseredett.
Azt mondta, nem bírná ki, ha csak annyi éven át szeretgethetné.
Végül közösen kitaláltuk, hogy egy görög teknősbaba lenne a tökéletes ajándék. Nekem azért, mert csendes és nem randalírozik éjjelente, neki pedig azért, mert körülbelül ötven évig él.
De ha már az éjjelente randalírozásnál tartunk: az ember azt gondolná, a halak, főleg az akváriumiak milyen csendes állatok, amíg meg nem hallja az algaevő harcsát, ahogy letakarítja az algát a kavicsokról. Komolyan, mintha valaki almát ropogtatna! Beletelt egy időbe, mire rájöttünk, mi ez a hang az ágyunk mellett.
Bevallom rutintalan és naiv szülő voltam, amikor beleegyeztem egy élő ajándékba. De honnan tudhattam volna, hogy a hatéves gyerekem kérlelése és ígérgetése hatalmas boci szempillákat rebegtetve, miszerint ő nagyon és örökké fogja gondozni a teknősét, nos… korántsem lesz könnyen betartható. Egyszerűen azért, mert ő még csak egy kisgyerek.
Éppen ezért nem hibáztatom, mert nem sejthette, hogy milyen nehéz dolog felelősnek lenni egy kisállat életéért.
Már ötödik hónapja nem jártak a lányaim oviba a járvány miatt és a férjemmel bíztunk benne, hogy a teknős felvidítja, színesebbé teszi majd a napjaikat. Elérkezett a várva várt születésnap, és óriási sikert aratott a teknős. A páncélja mintázata miatt az Ananász nevet kapta. Nagyjából egy hétig tartott a varázs, majd a kislányomon sorra jelentkezni kezdtek az érdeklődés csökkenésére utaló jelek. Mindig volt egy baba, amit fel kellett öltöztetnie, vagy egy Lego ház, amit meg kellett építenie ahelyett, hogy felügyelné a fél kindertojás nagyságú, harminchét grammos állatot. Igen, meglepően hamar rám hárultak tehát az Ananásszal kapcsolatos teendők.
Eleinte nehezteltem a lányomra, hiszen ő kérte, hogy legyen háziállata. Ám a nyár, és a vele járó ezer kaland sokkal érdekesebb volt neki, mint egy lassú és csendes, aprócska élőlény. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem nőtt a szívemhez ez a kis gömbölyű páncélú görög teknős, mert rettentően élvezem a gondozását és mióta kint hideg van, a lányom is sokkal több időt tölt vele: fürdeti, eteti, sétáltatja.
Abba pedig olyan jó belegondolni, hogy a kislányom és a teknőse akár egy fél évszázadon át is ott lesznek egymásnak.
Az vitathatatlan tény, hogy a kisgyerekek nem tudnak még felelősséget vállalni kedvenceikért, nagy segítségre, példamutatásra szorulnak a gondozásukban. Ez ne legyen meglepetés egy szülő számára sem. Ám, ha jól csináljuk, a gyerek és állat közötti kapcsolat a jövőben nagyon meghálálja magát. Az így szerzett gondozási tapasztalatok általános felelősségtudatra taníthatják meg őket, és az is lehet, hogy majd ezáltal válnak egyszer jobb szülőkké.
Ajánljuk még:
CELEB- ÉS SZTÁRKUTYÁK, AKIKET MEGÉRDEMELTEN IMÁDUNK ÉVTIZEDEK ÓTA
KÖSZÖNÖM A ROSSZ PÉLDÁT, KEDVES SZÜLEIM, TANULTAM BELŐLE!
KÖSZÖNÖM A ROSSZ PÉLDÁT, KEDVES SZÜLEIM, TANULTAM BELŐLE!
Amire felnőttként is emlékezni fognak: közös esték a falra vetítve
Valószínűleg mindannyiunknak megvannak a kedvenc családi szertartásai. Ha gyermekeink vannak, akkor azt is tudjuk, hogy mindennapjainkat sűrűn átszövik az olyan – sokszor rutinszerűen – ismétlődő pillanatok, amelyeket átélve melegség költözik a lelkünkbe, és mosoly árnyéka jelenik meg arcunkon. Számomra annak a hat apró lábnak az egyre csak közeledő ütemszerű dobogása egy ilyen pillanat.
