Mások gyerekét nevelni: bébiszitterként az álmok országában

Az au pair olyan külföldi lány vagy fiú, aki a családdal él, vigyáz a gyerekre vagy gondozza a babát, csak zsebpénzt kap, viszont teljes ellátásban részesül. Viszont azt csak az tudja, aki ki is próbálta, hogy jelenti azt is, milyen érzés más lázas kisbabáját a karjaidban tartani, amíg a szülők a munkahelyükön vannak. Vagy milyen érzés, ha a négyéves gyerek megfenyeget, hogy kirúgat, ha nem raksz helyette rendet a szobájában.

Huszonkét évesen kiköltöztem egy Mount Vernon nevű városkába, nem messze Washington D.C.-től. Amerikában tizenkét hét fizetés nélküli szülési szabadság jár az édesanyáknak, aztán vissza kell térniük dolgozni, ha nem szeretnék elveszíteni az állásukat, ezért hétfőtől péntekig, napi tíz órán át én voltam a kislánnyal. Ez ott teljesen logikus életforma, beengedni egy megbízhatónak tűnő idegent a családok életébe, az otthonukba, hogy ő lássa el a gyerekekkel kapcsolatos teendőket. Mi, magyarok ennél sokkal bizalmatlanabbak, zárkózottabbak vagyunk.

Ha az ember mások gyerekét neveli, el kell döntenie, teljes szívvel csinálja, vagy csak letudja a munkát, amit elvárnak tőle. Nálam csak az előbbi jöhetett szóba: úgy ringattam a karjaimban a babát, mintha a sajátom lett volna. Egyszer negyven fokos lázzal izzott a kezeimben, és olyan keservesen sírt, hogy végül én is elkezdtem sírni, annyira sajnáltam őt, úgy aggódtam érte. A szülők pedig messze voltak, a munkahelyükön.

Amint a kicsi meghallotta, hogy sírok, elhallgatott, piros kis szemeivel fürkészte az arcom, mintha azt kérdezné: „Most mi van?”. Nem soká elaludt, én pedig nagyjából további öt órán keresztül ültem vele a karjaimban, hogy pihenhessen egy nagyot. Kiderült, hogy szegénynek középfülgyulladása volt. Ha már a sírásnál tartunk: egy érdekes dologra már az első napokban felfigyeltem –

egy amerikai kisbaba egészen más hanglejtéssel sír vagy nevet, mint egy magyar.

Sajnos néhány online beszélgetés még nem garancia arra, hogy az au pair kompatibilis lesz a befogadó családdal. Én nagyon jó családhoz kerültem, viszont sok hozzám hasonló fiatal ezt nem mondhatta el magáról. Amikor hétvégenként találkoztam velük, hajmeresztő dolgokat meséltek. Volt olyan lány, akit az anyuka az első perctől kezdve utált, valószínűleg a férje iránt érzett bizalmatlansága csattant rajta. Egy másik, elvált anyuka, állítólag azért választott magának fiú au pair-t, hogy a gyerekei életében legyen egy apafigura. Bár elképzelni sem tudom, hogy egy húsz éves fiú hogyan tudna apa szerepet betölteni, főleg, ha az anya nem is engedi, hogy a családdal egy időben étkezzen. Egy mexikói lányt pedig folyamatosan fenyegetett az óvodás gyerek, hogy ha nem rak rendet a kisfiú szobájában, akkor valami hazugsággal beárulja őt a szüleinél, és mehet vissza oda, ahonnan jött.

Sok helyen éreztették azt, hogy az au pair csak egy alkalmazott, és ezzel jó, ha tisztában van.

Szóval kívülről tűnhet meseszerűnek az ottani élet, de mégis mindig ott van az emberben a megtűrtség és kiszolgáltatottság érzése.

Tudom, hogy Magyarországon sem tökéletes minden, de a társadalombiztosítás igenis egy jó dolog. Amerikában kint tartózkodásom elején közölték velem, hogy jobb, ha egészséges maradok, mert az au pair vízummal járó TB szinte semmilyen ellátást nem fedez. Ha például eltörtem volna a kezem, egy hónapig dolgozhattam volna ingyen, hogy ki tudjam fizetni az orvosi ellátást.

Hasonló okokból nem vezettem a felkínált autót sem. Ha – akár saját hibámon kívül is – összetörtem volna a kocsit, a kárt nekem kellett volna megtérítenem. Maradt hát a tömegközlekedés. A legközelebbi buszmegálló a házunktól félórányi sétára volt. Egy kivilágítatlan autóút mellett kellett megtennem ezt a távot, zseblámpával és paprika spray-vel a kezemben, péntek esténként, hogy busszal, majd metróval eljuthassak D.C.-be a barátaimhoz.

Egyik alkalommal, amikor a buszra vártam, egy férfi megállt előttem az autójával és megkérdezte tőlem: „How much?” (azaz „mennyi?”) Egy pillanatig nem értettem, mire gondol, mi mennyi? Aztán leesett, mit feltételez rólam, pedig a térdig érő fekete télikabátom és az oroszlános kötött sapkám nem volt valami kihívó öltözet. Gyorsan összeszedtem magam, majd remegő hangon megkértem, hajtson tovább, én csak a buszra várok. Végül trágár szavakat ordítozva továbbment. Aznap különösen hálás voltam az életemért, azért, hogy nem tuszkolt be a kocsijába, és nem erőszakolt meg.

Néhány au pair bevallotta, nemcsak azért van ott, hogy megismerje az ottani kultúrát és gyereknevelési tapasztalatokkal gazdagodjon, hanem nem titkolt szándéka férjet találni magának. Bennem ez fel sem merült, én szívesen költöztem vissza Magyarországra és a férjem is magyar. Nem mondom, hogy könnyű dolgot tűztek ki célul maguknak ezek a lányok,

mert az amerikai férfiak sem buták, hamar átlátják, ha valakinek csak zöldkártyára van szüksége.

Pár éve kíváncsiságból megnéztem a hajdani ismerőseim facebook oldalát és láttam, hogy nyolcból négy azóta is Amerikában lakik, és mindegyiknek amerikai férje van. Szívből örülök, ha megtalálták a boldogságot és az igazi szerelmet. Ám akkor sem tudom elítélni őket, ha nem egy igazi, hanem egy jobb élet reménye bírta őket maradásra, mert bizony, sok ország nem olyan élhető és biztonságos, mint a miénk.

Én úgy tapasztalom, bennünk, magyarokban van egy kialakult kép arról, milyen lehet Amerikában élni. Ezt a képet főleg a filmek táplálják. Izgalmasnak és vonzónak tűnhet, de kint hamar rá lehet jönni, hogy nem pont olyan, mint a tévében. Sokkal nagyobb és kevésbé emberléptékű hely, mint egy európai ország. Az ismerőseim akkoriban nem győzték nekem mondani, írni, hogy milyen jó nekem, hogy „bejött az élet”, meg de jó, hogy magam mögött hagytam Magyarországot, ahol semmi nincs. Ezzel nagyon nem értek egyet.

Számomra azonnal más fényben tűnt fel a saját hazám, amint odaköltözésem után átélnem egy 5.6-os erősségű földrengést és az Irén hurrikánt.

Mások gyerekét nevelni, ráadásul egy számunkra idegen országban nem könnyű dolog. Egy vagy akár két évig is együtt élni a családdal sokszor eredményezi azt, hogy az au pair akarata ellenére is túlságosan megszereti az apróságot és az elválás óriási szívfájdalommal jár. De ez ilyen műfaj. A vízum szól, ameddig szól, aztán menni kell. Soha nem fogom elfelejteni azt a duci, kék szemű babát, akit minden nap szerettem és gondoztam, hosszú hónapokon át.

Rengeteget tanultam tőle, és ezek a tapasztalatok nagyon hasznosnak bizonyultak a saját kisgyerekeim nevelésénél. Az angoltudásom is sokat fejlődött, amíg ott éltem. Szóval, a nehézségek ellenére is, minden fiatalt csak bíztatni tudok, aki szeret kisgyerekekkel foglalkozni, hogy próbálja ki magát ilyen szerepben, mert hatalmas kaland, amiben nagyon sokat tanulhatunk az életről.

Nyitókép: Tamara Bellis

Ajánljuk még: