„A tökéletes sem elég jó, ha nincsenek extrák” – Így (ne) válaszd ki Az Igazit

SZPSZ

„A tökéletes sem elég jó, ha nincsenek extrák” – Így (ne) válaszd ki Az Igazit

Én irónia nélkül, boldogan olvasom, hallgatom meg és el is hiszem azokat a történeteket, ahol a felek állítják, ők egészen biztosan megtalálták a másik felüket, összeolvadtak a NAGY Ő-vel, és azóta is boldogan élnek, még azon is túl.

Én szívből hiszem, hogy van ilyen, van sokszor, de azt még inkább hiszem, hogy a NAGY Ő, az nem belép az életünkbe, hanem találkozunk valakivel, aki a leginkább közelít az ideához és aztán nagy szerelem és rengeteg közös párkapcsolati és egy sor egyéb munka után egymáshoz gömbölyödünk a kiválasztottal, és a közös fészekben, aztán a közös törekvés hozza elő oda-vissza belőlünk, mindkettőnkből a NAGY Ő-t.

Az én világomban ez nem azt jelenti, hogy keserű és kényszerű kompromisszumok útján elengedjük a régóta dédelgetett ideát, és megelégszünk azzal, ami jutott. Dehogy!

Sokkal inkább azt, hogy felesleges elvárás és felesleges várakozásra kényszerítés a tökéletes fellelése iránti törekvés. Talán be kellene látnunk, hogy párkapcsolati szempontból valószínűleg mi se vagyunk tökéletesek, és azok a férfiak, fiúk, akik viszont a szívükkel látnak meg minket, akkor is hoppon maradnak (velünk együtt), akikkel kölcsönösen építhetnénk boldog kapcsolatot. Ám a tökéletesség mítosza csak a probléma egyik oldala.

A másik még nehezebbé teszi életünk párjának megtalálását. Valami furcsa zavar van a rendszerben, mintha nem a megfelelő lencsén keresztül látnánk egymást az utóbbi években nők és férfiak. Nem elég, hogy az igazán jó, a nekünk való helyett csakis a tökéletest kergetjük, de még ez a tökéletes se felel meg akkor, ha nem rendelkezik extrákkal,

...olyan bónuszpontokkal, amelyek a nekünk megfelelő kasztba sorolja be a lehetséges partnereket.

Mert úgy látom, ma a NAGY Ő-vel szembeni elvárások, az nem feltétlenül (és nem mindenkinél) belső, igazi és őszinte igényeinkből fakadnak, hanem külső elvárások torzítják azokat elérhetetlenné. Nem belső és tiszta értékekből fakadó elvárásaink fényezik annak páncélját, hanem azon felüli várakozás is feszül bennünk: ne csak kedves legyen és okos és hűséges és szerelmes és elköteleződésre kész, de legyen azért valamije még. Amúgy…. anyagilag.

Mondjuk az jó elvárás, hogy alapvetően álljon meg a lábán, és ne kelljen eltartani a másik felünket (hosszú távon), de ez az elvárás más színezetet is ölt néhány embernél. Akinek már van valamije, annak nem jó parti az, akinek meg még nincs valamije. Kocsija, lakása, üzlete, vitorlása, jó kapcsolatai, gazdag szülei. Ha tudnátok hányszor futok bele abba, hogy jó-jó, jó a srác, de még mindig otthon lakik, vagy fordítva szuper a csaj, de tök csóró….. most hogy mutassam be a családnak?

Ez az egy elvárás már teljesen hazavághatja az igazi és egy életen át tartó kapcsolat lehetőségét, hiszen simán elkerülünk vagy elengedünk valakit csak azért, mert (aktuálisan) nem hozza azt az egzisztenciális szintet, amit abban az életszakaszban mi magunkénak érzünk, értékként kezelünk, pedig nem az. Csak egy elvárás, amit valamiért a magunkénak gondolunk, túlértékeljük és annak árnyékában meg se látjuk a másik igazi arcát. Csillogó szemét, értünk dobogó szívét, munkára kész karjait, nem értékeljük édes ölelését, hozzánk hazatérését, feltétlen hűségét, vágyakozását.

Fészekrakásra kész szárnyai alá szerelmes hittel nem bújunk be...

Mert fontosabb, ki mit rak bele abba a fészekbe, ki hozza a szalmát, ki az ágakat, sőt! Már a mégis megkezdett fészekrakásnál azon megy a matek, ha mégis szét kell majd azt szedni, hogy jutunk majd ahhoz, amit mi, vagy a mi családunk beletett.

Nem a közös jövőt, nem is egymást, hanem a magunk javadalmát keressük nőként, férfiként. Várjuk a NAGY Ő-t, de nem hiszünk neki, amikor megérkezik, vagy csak a vonzó pompát látjuk meg, amivel érkezik valaki, és őt akarjuk, pedig már akkor attól félünk, ha majd továbbáll, tőlünk mit visz el….

A mellette gyalogló, kevésbé díszes alakot meg talán figyelemre se méltatjuk, pedig amit ő hoz, ha tud hozni bármit is, azt nekünk hozza, velünk együtt építene fészket, nem akar tökéletességet, nem számol, nem von mérleget, nem kér vissza, nem visz tovább. Higgyük el, lehet, hogy nincs most semmije, és se kívül-se belül nem tökéletes, de szeret, nem megy tőlünk soha, velünk marad az igazi NAGY Ő.

Talán más nagyítón nézhetnénk végre a jelölteket, nők-férfiak egyaránt.

Ajánljuk még:

VESZÉLYES-E A NETES FLÖRT, AVAGY MIT ÜZEN A MIKROMEGCSALÁS?

 

„A HŰTLENSÉG LASSAN ÖLŐ SAV” – LEHET ÚJRAKEZDENI MEGCSALÁS UTÁN?

PÁRKAPCSOLATI PUZZLE – A NAGY KIRAKÓS, AMIT EGY ÉLETEN ÁT ÉRDEMES JÁTSZANI

Ki fizessen a randi végén?
Kézenfekvőnek tűnik, mégis meglehetősen kényes kérdéssé válhat, hogy ki fizessen a randevú végén. Eleinte elfogadható lehet, hogy a férfi kérje a számlát, hiszen így hallottuk, így tanultuk, így láttuk mindenhonnan, miért tennénk másképp? Nekem (és biztos vagyok benne, hogy másoknak is!) mégsem volt sosem ilyen egyértelmű.

 
X
Már követem az oldalt