Nem véletlenül feküdtek az anyukák szülés után hat hétig, annyi volt a gyermekágyas időszak és volt is értelme, hiszen a terhesség és a szülés valóban a végletekig képes megviselni az anya szervezetét. Nehéz szüléseknél sok vért is veszíthettek a szülő nők, vagy fertőzést szedtek össze a nem megfelelő higiénia miatt – kellett az idő a regenerálódásra.

Valamiért nem szerettem régen a rózsát. Nem szerettem a tüskéit, pökhendinek láttam azt a virágot, képtelen voltam azonosulni azzal, ahogy uralkodik egy kertben, ahogy magára vonja a figyelmet. Közel csalogat, és aztán az óvatlanokon döf egy nagyot.

Szükségünk van a fákra. Nem csak azért, mert nélkülük oxigén se lenne a földön, és nem lenne árnyék, meg gyümölcs se teremne elegendő. Azért kellenek a fák, mert bele tudunk kapaszkodni azok létezésébe. Mert kísérik az életet. Egyik fa a másik után, szép sorban, ahogy haladnak az évek, egy szakasz lezárul, jön a másik. Mindenhol volt és lesz fa, ami tanúja annak a szakasznak.

Furcsa szokásom, hogy megfigyelem mások cipőjét, amikor közlekedek, és próbálom kitalálni, melyik cipőben milyen ember jár, éppen honnan indult, hova tart, és miért pont azt a cipőt vette fel. De éppilyen furcsa szokásom, hogy a családi otthonok elé kirakott lábtörlőket is megfigyelem. Legalább annyi mindent elárulnak a házban élők személyiségéről, mint az a mód, hogyan teregetnek.

Azt gondolná az ember, ahogy telnek az évek, úgy nő az igény az egészségünk megtartására. Kifinomulnak az érzékeink a problémák felismerésére és már tudjuk, időben kell lépni. Ezzel szemben a helyzet az, hogy nem kerülünk közelebb a megfelelő magatartáshoz, sőt, egyre felelőtlenebbek vagyunk az évek múlásával.

Talán egy éve történt, hogy megfogalmaztam, szeretnék egy zsebkendőnyi kertet, benne egy diófával. Nos, a kertet megkaptam, és vele a lehetőséget, hogy sajátkezűleg ültethessek egy diófát. A kert mellé rögtön tanítást is adott az élet: figyelemmel kísérik a kívánságainkat, de nem kaphatunk meg mindent készen. Sőt.

Sorra születnek az unokák a családban. Áldás és megbékélés számomra az új életek érkezése, ráadásul a nemek aránya is javult kicsit, mióta lányok érkeznek szép libasorban. És mellettük újfajta apák is születnek. 

Egye több kiskertben lehet felfedezni apró kerti házakat, és nekem mindig megdobban a szívem, ha ilyet látok. Mert tudom, sokszor milyen világok költöznek be azokba az apró házakba.

Nem szeretnék én lenni az, aki ezen a területen tanácsokat osztogat, de olyan sok hasonló történetbe futottam bele az utóbbi időben, hogy úgy érzem, talán okulásul szolgálhat azoknak, akik pont ebben a cipőben járnak: hogy szeretőt tartanak.

Legyen őszinte, legyen kedves a köszönöm. De elsősorban is: legyen köszönöm...

Amikor kicsik voltak a gyerekek, szenvedélyesen gyűjtöttem a rajzaikat. A legkisebb fecnit is elraktam, és vérzett a szívem, amikor válásnál, költözésnél azok javarésze elveszett. Egy műanyag dosszié azért megmaradt, benne rajzok, ellenőrzők, kis levelek. Lenyomatai egy olyan életnek, ami egyszer volt, hol nem volt.

Immár Magyarországon is elindult a Pedibusz-program, méghozzá Gödöllőn – és ez egy olyan fantasztikus kezdeményezés, amiről érdemes hosszabban is szót ejteni. Egészségesebb és szociálisabb is, mint az autó: a gyerekek nem egyedül mennek, hanem csoportosan, nyugdíjas kísérőkkel. Máris jobban indulhat így a nap!