Bármennyire is nem való mostanában nekem a glutén miatt, azért mindig van itthon pár zacskó keksz. Én meg titokban rájárok éhesebb, falánk napjaimon, amikor nem hajlok a jóra. Gasztronómiai bűneim közé tartozik a háztartási keksz csipegetése.

Az első nagy szerelem, vagy az igazinak hitt, ami aztán mégse teljesedett ki – akkor van a helyén egy új, tartós kapcsolatban, ha az szép emlék csupán. Ahogy egy váratlan, üde munkahelyi vonzalom is akkor tartható a megfelelő szinten, ha az nem válik buja titokká, ha azt nem erősítjük meg se kimondott, se leírt vágyódó szavakkal, se tettekkel. Mert nagyon is igaz az a mondás, hogy az érzéseinkről nem tehetünk, de a cselekedeteinkről igen.

A szuperérzékenység nem abnormalitás vagy betegség, hanem egy olyan sajátosság, amely egyrészről kiszolgáltatottá teheti az ezzel megáldott embereket, másrészt olyan erővel ruházza fel, amelyről sokan csak álmodoznak.

A papsajt ízével álmodtam az éjjel, de reggelre elfelejtettem, milyen az. Tényleg nem tudom már felidézni az ébrenlétek során, csak azt, hogy inkább sós, mint édes.

Rakoncátlankodó színű ruhákkal van tele a szekrényem, pattogó lila, buja rózsaszín pulóverek, meg napsárga felsők, óceánkék kendők, türkiz lobogás. De mustárszínű ruhát nem találtok nálam egyet se. 

Mindannyian próbáltunk már egyszer-kétszer, talán több alkalommal is teljesen nemet mondani a cukorra. Úgy éreztük elég csak úgy dönteni, és mától (holnaptól) képesek leszünk ellenállni az édes kísértésnek. Nekem is volt több kísérletem, leginkább egy-egy rafinált diéta miatt. Kudarcos volt minden próbálkozás. A leghosszabb idő, amit teljes cukormegvonással képes voltam eltölteni, az egy hónap volt – a múltban.

Pontosítok, hogy hívjátok a kenyér végit? Mert az se mindegy, hogy vége vagy végi van egy kenyérnek, amit otthon szegünk meg és osztunk szét.

Nem vagyok jogász, és soha nem kötöttem házassági szerződést, nem kérte ezt tőlem senki és magam sem éreztem úgy, hogy ilyenféle biztosítékkal kell megvédeni a vagyonomat.

Nem kérdés, a nagyik kérés nélkül is szívesen oda-odacsúsztatnak egy-egy ezrest az unokáknak. A kérdés az, hol a határ és mi lehet ennek az egészséges formája és menete. Nemcsak a zsebpénznek, hanem bármilyen nagyitól érkező pénzadománynak.

Fiatal nőként – és főleg anyaként – gerincroppantóan nagy táskákat cipeltem. Mára azonban elkoptak belőle azok a tárgyak, amiket cipelnem kellett és azok is, amikről azt hittem, megállna nélkülük az élet.

„Beleszeretett másba, elárult, elköltözött a férjem. De a költözés után pár hónappal egyszer csak megjelent. Kezében virágcsokor, és könyörgött: bocsássak meg neki. Én nem tudom, mit tegyek, adjak neki esélyt, nyissunk új fejezetet, vagy csukjam be az orra előtt végleg az ajtót?” – olvastam egy ötvenes hölgy posztjában a interneten. 

Sok kérdést felvet az, mikor úgy döntünk, ideje takarékoskodni kicsit, hónapról hónapra félre tenni. Az első kérdés rendszerint az, hogy (ugyan már) miből? A másik, hogy mekkora összeget érdemes félretenni?