„Papsajtos” gyerekévek, hova lettetek?

Pszicho

„Papsajtos” gyerekévek, hova lettetek?

A papsajt ízével álmodtam az éjjel, de reggelre elfelejtettem, milyen az. Tényleg nem tudom már felidézni az ébrenlétek során, csak azt, hogy inkább sós, mint édes.

Meg azt tudom, hogy álmomban, amikor megnyílnak a gyerekkorba visszavezető ajtók, én újra kicsi vagyok, ülök egy rét kellős közepén, és boldogan eszem a papsajtot, amiről biztosan tudom, hogy nem mérgező.

Hogy is lehetne az? Ha volt valami, amit a vidéken, falun élő felnőttek a gyerekek fejébe vertek, az volt, hogy mit szabad, vagy még inkább mi az, amit tilos megenni. Mert jaj lesz nekünk. Ha megbetegszünk azért, ha meg felgyógyulunk utána is, mert lesz haddelhadd, amiért nem hallgattunk rájuk.

A legtöbbször hallgattunk persze, senki sem akart szaladni a hasa után mert olyat evett, amiről már totyogós korában is tudnia kellett, hogy tilos. A papsajt azonban nemcsak a zöld zónába tartozott, és nem is a „nem lesz bajod tőle, de azért mégse vedd a szádba” kategóriába – hanem azok közé, amik faluhelyen ingyen csemegének, már-már desszertnek számítottak a gyerekek (és nemcsak a gyerekek) körében.

Mit tudtam én ötévesen vagy hatévesen vagy még később, hogy milyen pozitív hatásai vannak a papsajtnak az emberi szervezetre. A vitamin- és ásványianyag-tartalma nem volt szempont. Az ízéért szerettem, a krémességért, és mert – hiszitek vagy sem – az éhemet is el tudta verni, ha annyira belefeledkeztünk a játékba a réten, hogy kimaradt az uzsonna. Mert néha olyan messze kerültünk a házaktól, hogy a szülők utánunk való óbégatása nem ért utol minket. Vagy úgy tettünk, mintha nem hallanánk.

Minden gyerek tudta, hol vannak a falu határában a jó papsajtlelőhelyek – ahogy a gombára vadászók négyzetcentire tudják, hol lelhetőek fel a legjobb, leggazdagabb gombaforrások, úgy tudta a mi falunkba is minden gyerek, hol érdemes papsajtot keresni. Mert néha csak úgy úri passzióból két fogócskázás között telepedtünk le papsajtot rágcsálni, máskor azonban erre építettük fel az egész napot.

Az volt a cél, hogy lelegeljük az összes akkor elérhető papsajtot a környéken.

Nem volt egység azonban az elfogyasztás módszerét illetően. Volt, aki türelmetlenül egyenként, ahogy kibontotta, mint szotyit a héjából, már küldte is be a szájába a csemegét. Én viszont a türelmesek közé tartoztam. Jókora marékkal megtisztítottam azt, amit magamnak csipkedtem és aztán az egész marokkal toltam be egyszerre. Nekem sokkal jobban ízlett úgy a falat. Intenzívebb, vaskosabb – és erősebb volt annak illúziója is, hogy éppen jóllakok.

Máskor a papsajtot, – a kamillavirág, meg a pipacsbimbók mellett – beépítettük a „babázás” játékfolyamatába is. Azt tudtuk, hogy a pipacsbimbót tilos igaziból megenni, a kamillát meg csak szagolgatni jó (ha nem főzzük meg), de a papsajt igazi ételként kínálta magát.

Nemegyszer bontottuk ki, és ebédeltettük meg a játékbabákat vagy az egyszem macit kinn a réten, ahova amúgy tilos volt kivinni a játékokat.

Máskor a tilalom okán a ház mögötti keskeny sávon, a ház meg a szomszéd kerítése közötti mezsgyén vertünk tanyát – oda vittük ki a szerepjátékot, ott főztünk a babáknak finomabbnál finomabb ételeket a réten talált papsajtból, pipacsbimbóból, virágszirmokból kavicsokból rakott tűzhelyen. Tűz nélkül. Mert az mindenféle szempontból, fejvesztő fenyegetésekkel terhelten volt tilos.

Mostanában sokszor álmodom arról a gyerekkori rétről, ami papsajtot termett nekünk, mindig éhes, játszókedvű gyerekeknek. Ha ébren vagyok is fel tudom idézni tarkaságát, az összes virág színét és azok minden árnyalatát. Más volt az uralkodó tavasszal és más nyáron is, és megint más ősszel, amikor elvirágzott minden szín és elhallgattak a tücskök is, meg elcsitultak az illatok. Télen némává és színtelenné, szagtalanná vált az a rét, ami akkor végtelennek tűnt nekem, pedig ma már tudom, hogy nem volt az nagyobb néhány házhelynél, amit egy ideig meghagytak közös kaszálónak az emberek. Pár évig volt csak az a senki földje, de pont az a pár év volt nekem és az utcabeli gyerekeknek a legszebb papsajtos évek, amiket amíg élek, nem feledek.

Ajánljuk még:

Csupaszív, csapatjátékos vagy éppen rendszerező? – Vajon milyen a munkahelyi éned?
Egyre többen térnek vissza a korábbi kerékvágásba a home office időszaka után. A régi-új helyzet ismét lehetőséget ad „munkahelyi énünk” kibontakozására. Saját személyiségünk nemcsak a csapatdinamikát befolyásolja, de meghatározza azt is, hogyan érezzük magunkat saját munkakörünkben, illetve, hogy például hozzánk fordulnak-e a kollégák segítségért, esetleg egy szelet süteményért. Te tudod milyen vagy, amikor dolgozol?