A szélben libbenő dróthajra figyelek fel először a neten, megakad rajta a szemem. Nem értem, hogyan libbenhet valami, ami merev. Aztán további ívek is magukra csalogatják a tekintetem: karcsú derék, egy váll gömbölyűsége, izmos vádli. Egy nő. Egy női szobor, amit drótból formázott egy ma már egyre ismertebb szobrászművész: Kelemen Ilona, Cikka. 

A nyári konyhába szinte magától besétált a borsó, olyan közel volt egymáshoz a kint és a bent.

Interjú előtt egy órával csörög a telefonom, és rögtön ízelítőt kapok abból, milyen az igazi pásztorélet, a pásztormunka, ami nem tűr halasztást: Csontos György, Gyuri bácsi hív, előző este egyeztettük az interjú időpontját, ő szabadkozik, ne haragudjak, de ugye legeltet, hideg szél fúj, nyugtalanok a juhok, azokra kell figyelni. Hív később, majd délben, amikor behajtotta őket.

Az a mag, ami élni akar, az élni fog.

A felnőtt sebek látványa, ismerete túl nagy terhet rónak minden gyerekre.

Ahogy nincs tökéletes otthon, tökéletes munka, úgy nincs tökéletes párkapcsolat sem.

Sosem szerettem versenyezni. Semmilyen területen, soha, senkivel és semmilyen célért nem akartam versenybe szállni. Pedig döntéseim meghatározó háttere volt a dac: a „majd én megmutatom” energiái vittek sokáig előre. De azokban az években is csak önmagammal versenyeztem. Legyek erősebb, jobb önmagamnál, mert az védelem. Önvédelem.

Húsz éve próbálom visszaszerezni – jobb időszakokban megőrizni – lánykori súlyomat, ezért húsz éve kísérletezem kúraszerűen a jobbnál jobbnak elkönyvelt fogyásprogramokkal. Húsz éve tudom, hogy a fogyókúra önmagában semmit sem ér, nem hoz tartós eredményt. Gyöngysort tudnék fűzni kudarcaimból. Tavaly karácsony után ezért úgy döntöttem, befejezem fogyókúrás kísérleteimet egyszer és mindenkorra. Életmódváltás. Az kell nekem.

Ma reggel ölelésre ébredtem megint, csukott szemmel ringatóztam a meleg karok között. Kis kifli, nagy kifli, szuszogás. Ilyenkor pár perc lassú eszmélés van, az első kávéig a szemem se nyitom ki. Itthon vagyok. Ott vagyok, ahol lennem kell, ahol a leginkább lenni akarok.

Miért nem elég az, ha ilyenkor csak megpróbáljuk elviselni egymást?

Interjú Kassai Erika szociálpedagógussal, a Kaláka Felkészítő Lakóotthon intézményvezetőjével

„Örömöm leírhatatlan volt és szent, olyan, mint a feltámadás.”