„Ha sok répát eszel, megtanulsz fütyülni” – téged milyen mondásokkal hülyítettek?

A mókásabb kedvű felnőttek el is játszották ezt, és emlékszem, hogy sikongattam, és nem csak én: menekültünk mi apró gyerekek, amikor elkapták a lábunkat, és úgy tettek, mintha csavartak volna egyet azon, majd eljátszották, hogy előveszik a madzagot a zsebükből, és hátrakötik. A madzag elővételét meglehet már csak az én gyermeki fantáziám tódította a jelenethez, és azt őrzi emlékezetem, de mit sem vett el akkor a helyzet komolyságából a fantázia:

én bizony minden betűjét elhittem annak, amit a felnőttek mondtak, és úgy féltem, majd bepisiltem.

Ma is rossz érzés kap el, ha valaki a bokám, a sarkam után kap – hiába derült ki, hogy csak játék az egész, és hiába nevettek jót rajtam, hiszékeny gyereken, én ma se viselem jól a váratlan lerohanást. Pedig régóta tudom azt is, hogy a sarkam az eredetileg is „hátul” van. Számomra a „Hátra kötöm a sarkad!” felkiáltás mai napig az üres, de azért kellemetlen erőfitogtatás szimbóluma maradt.

A pisi kérdés is napirenden volt egy ideig, főleg, hogy egyszer s mindenkorra elvegyék a kedvünket attól, hogy tüzet lobbantsunk, gyufához nyúljunk… Mert a tűz valódi mumus volt, akkoriban még sok helyen fűtöttek fával, szénnel vagy olajjal – veszélyes volt a tűz, nem csoda, ha minden eszközzel megpróbáltak minket távol tartani tőle. Így lehet, hogy végül kitapasztaltam én is, mit is jelent a „ne tüzeskedj, mert bepisilsz” okoskodás. Bár nem a puszta égés okozott traumát, az már jobban, hogy eszüket vesztve, rémülten estek nekünk a felnőttek, amikor „tüzeskedésen” kaptak minket.

Így aztán értelmet nyert hamar a „meglátod, kihúzod a gyufát” mondás is, mert az már nem volt üres fenyegetőzés. Ugyan hamar kiderült, hogy felnőttek ezt se szó szerint értik, mert az első két három átvitt értelmű fenyítés után már elkönyvelhettem magamban, hogy

sose tudom meg, milyen gyufát, ki honnan húz elő és miért, de azt megtanultam: ha ilyet mondanak, nem érdemes tovább feszíteni a húrt.

A felnőttek az étkünket is javítani próbálták a fentiekhez hasonló bölcsességekkel: így esett, hogy rákaptam a répára, mert én jó ideig elhittem, amit ezzel kapcsolatban mondtak, hittem, hogy „ha sok répát eszel, megtanulsz fütyülni”. Mindig imádtam, ma is imádom a sárgarépát, de nem lettem rigó, és még egy egészen picikét se tudok fütyülni. Pedig egy tavasszal még cérnára fűzött, a földből frissen húzott, zsenge bébirépát is hordtam a nyakamban, hátha segít. Nem segített.

Ahogy a növekedésem se segítette elő a csapadék. Hiába mondták nekem, hogy „állj ki az esőre, magasabbra nősz”, én épp csak átléptem a másfél métert, megálltam a nyúlásban. Pedig elhihetitek, hogy azóta (is) áztam már eleget.

Az se volt mindegy, mennyit iszik a gyerek. Valamiért – számomra ma se tiszta, hogy miért nem – de nem szerették a felnőttek, ha a gyerekek sok vizet isznak. „Ne virityelj már annyit, mert béka nő a hasadban!” – én bizony simán elhittem, és el is képzeltem a békát a hasamban. És nem ám valami helyes kis leveli békát gondoltam oda – számomra a fenyegetés az mindig egy nagy és nem túl tetszetős külsejű varangy rémképét idézte meg. Ami bemegy. A hasamba. És aztán ott gubbaszt. Hogy, hogyan kerül be, és mit tesz benn a béka, arra már sose tért ki a felnőttek jövendölése, csak arra, hogy mértékkel fogyasszunk folyadékot, mert bizony ott terem a béka!

Erkölcsi nevelésünk is megtámogatták

a következő megkérdőjelezhetetlen kijelentéssel: „aki hazudik, az lop is.” Néha kiegészítették és tovább gördítették az összefüggéseket, így: „ aki hazudik, az csal, aki csal, az lop, aki lop, az rabol, aki rabol, az gyilkol is.” Ezért nagyon féltem, hogy nehogy hazugságon érjenek, mert azt is tudtuk, hogy „aki hazudik, annak puha az orra”. Nekem elég pisze orrom volt gyerekként, füllentéstől függetlenül is puha, és igen féltem az orr-kontrolltól, ki ne derüljön valamilyen be nem vallott turpisság, mert ki tudja mi lesz majd belőlem.

Érdemes volt hamar elaludni is fektetés után, mert a sokat mocorgó gyerekre (azon a vidéken, az alföld közepén) újabb rémség leselkedett. „Ha nem csukod be a szemed, elvisz a Szélanyó!”, aki olykor Rézfaszú bagóvá változott, de az biztos, hogy mindkettő a nehezen elalvó, „leskelődő” gyerekekre fente a fogát.

Ma is félelemmel teli izgalom vesz rajtam erőt, ha meghallom fütyülni a szelet a kéményben, és attól is cidrizni kezd a lábam, ha bagolyhuhogást hallok. Pedig máig képtelen vagyok magam elé képzelni, hogy is néz ki egészen pontosan egy Rézfaszú bagó, és mitől annyira félelmetes.

Egy nálam felnőttebb felnőtt elmagyarázhatná.

Ajánljuk még: