A gyerekek fegyelmezési célból való ijesztgetésének hagyománya van, noha ma már egyöntetűen elítélik ezt a gyermeklélekkel foglalkozó szakemberek. Tényleg súlyos károkat okozunk ezzel a gyerekeknek? Mi az, ami valójában rombol? Egyáltalán, kik ezek a fura szerzetek?
Nekem is beharangozták mamáék párszor a „kókó” érkezésének várható időpontját, mikor már sírásig hisztiztem magam. A „jön a…”, vagy „elvisz a…” kezdetű mondatok arra mindenképpen jók voltak, hogy kizökkentsék a gyerekeket, felkeltsék a figyelmét. Emlékszem, hogy ilyenkor mindig azt kérdezgettem, hogy de ki az, mi az, milyen az. Szerintem az ezekre
a kérdésekre adott válaszon múlik, hogy milyen hatással lesz a gyerekekre a „rém”.
Hiszen ha az ember hall egy addig ismeretlen nevet, akkor nem tud mit társítani hozzá, legfeljebb a hangsúlyból érezheti, hogy nem akármiről van ám itt szó. A felnőttek érzékenységén és értékrendjén múlott, hogy milyen képet festettek le róla. Például nekem sosem írták le, még csak azt sem mondták, hogy az egy gonosz, vagy ártó valami lenne, hanem csak talányosan néztek rám, éreztették, hogy jobb, ha nem tudom meg. Így én abból a képből gazdálkodtam ki a „saját kókómat”, amiből akartam. Számomra egy kormos arcú, fekete alak volt, akinek volt egy zsákja, amibe elvitte a rossz gyerekeket, akiket ő nevelt fel eztán az erdőben vagy a bányában. Mai fejjel visszagondolva, talán a kisgyermekként az erdőben látott szénégető emberekről formázhattam meg ezt a képet.
Persze vannak gyerekek, akik nem voltak ilyen szerencsések, és őket azzal rémisztgették, hogy felfal, vagy megöl, széttép, ami valószínűleg mélyebb nyomokat hagyott bennük, mint az én kókóm. Ilyesmivel ijesztgetni a gyerekeket aligha szerencsés. Hiszen nem a gyerek megzsarolása a cél, hanem a figyelmének a felkeltése, a kizökkentése a bemerevedett állapotból. Ki akarna halálfélelmet táplálni a gyerekébe? Talán ma is vannak, akik akaratlanul megteszik, és közben talán még jól is szórakoznak. De ezért ne a hagyományainkat és öregjeinket ítéljük el!
A magam részéről kicsit álságosnak érzem ezt a fajta megbélyegzést a Harry Potter utáni világban, ahol egészen kicsi gyerekek néznek – akár moziban – Jurassic Parkot vagy Star Wars-t. Mit is mondtam pár sorral följebb? Hogy a „kókót” tulajdonképpen én hoztam létre, a bennem élő sötét, legijesztőbb képekből. Nos, így van ez a mai gyerekkel is, csakhogy az esetleges mesék, filmek,
a látott képek és hallott ingerek hatására a bennük élő sötét képek százszorta sötétebbek és félelmetesebbek lehetnek, mint néhány évtizeddel ezelőtt a mieink.
Persze nem lehet elzárni a média világától a gyerekeket, de szabályozni és szelektálni nem csak lehetséges, hanem szükséges is.
Szerint a félelem semmilyen formában nem szolgálja a gyerekek fejlődését. Mivel ők a környezetükben látott mintákat másolják, utánozzák le, így azok a mintázatok válnak szokásaikká is. Azok a gyerekek, akiknek szülei a félelemmel operáltak egykor, felnőtté válva maguk is hajlamosabbak lesznek erre. A félelem pedig akaratlanul is könnyen öröklődik. Ha például valaki szülőként fél a sötétben, akkor hiába tagadja le a gyerekek előtt, ők leolvassák a testbeszédét, és maguk is átveszik ezt a szokásmintát.
Nem a mumus miatt fognak félni a sötétben, hanem a sötét válik a „mumussá”.
Én szívesen őrzöm ezen „lények” emlékét, de nem emlegetem őket a gyerekeknek, noha tudom, hogy csak annyira félelmetesek és ártalmasak a gyerekek számára, amennyire a belső világképük azzá teszi.
Hiszen még mi, felnőttek is csak olyannak vagyunk képesek látni a világot, amilyen a belső világképünk, a mi félelmeinket is ugyanaz táplálja... nem az egykori „kókó.”
5 HIBA, AMI MEGKESERÍTI A FELNŐTT SZÜLŐ-GYERMEK VISZONYT
GYERÜNK, IDEJE FELKUTATNOD A CSALÁDFÁDAT!
A TEST NEM FELEJT! – MIT TUDUNK AZ IZMOKBA ÍRT SORSRÓL?
