Én végül csak azért is megtanultam bicajozni, ti hogy indultatok el?

Pszicho

Én végül csak azért is megtanultam bicajozni, ti hogy indultatok el?

Volt az a bizonyos háromkerekű – a kisbicikli. Aki abba a kiváltságos helyzetbe született, hogy háromkerekű bringán vágott neki a tekerésnek, az tényleg szerencsés flótásnak érezhette magát.

Én legalábbis a szülői védelem és gondoskodás, a védett útnak indítás szimbólumának láttam a háromkerekűt. Én óvodásként, kisiskolásként úgy véltem, azzal bármilyen göröngyös útnak neki lehetett vágni. Hegynek-völgynek, de pocsolyás, poros alföldi utaknak is. Hitem szerint, akinek volt háromkerekűje, azt oltalmazó szülői tekintet is kísérte. Valakié biztosan, aki megvette, megszerezte neki a háromkerekűt.

Én egy háromnegyedes, (azt hiszem, ez a méretmegnevezés stimmel) egykor piros, szebb napokat látott, de akkor már csupa rozsda kerékpárral gyakoroltam a bicajozást. Az a se nem felnőtt, se nem gyerek bicó volt az én rossz szellemem, mert sehogy se akart egyenesen gurulni, folyton feldőlt, alám keveredett, kitekerte a lábam. Nem tudtam fölébe keveredni, irányítani, és nem volt senki, aki elkapta volna hátulról, vagy lökött volna rajta egy nagyot, hogy lendületet adjon.

Nem futott az én biciklim mellett senki lélekszakadva, árokba ne dőljek, le ne horzsolja valami a lábam. Érjek épségben oda, ahova indultam.

Én máig úgy hiszem, azért volt olyan kínkeserves számomra a bringázás elsajátítása, azért nem leltem a szükséges egyensúlyt sokáig, mert az alapvető védelem hiányzott.

Az óvó szemek, az utánam nyúló kezek. Vagy a biztos támaszt nyújtó harmadik kerék. Legalább.

Sok minden más mellett, a biciklizés tudományának elsajátítását kísérő körülményeket is megszépítette persze az idő. Megoldható technikai bakivá szelídült az évek alatt, hogy lapos volt a gumija az én gyakorlóbringámnak, és hiába fújtam fel, fél óra múlva újra leeresztett. Ahogy azt se gondoltam a bicikli ármánykodásának soha, hogy úton-útfélen ledobta a láncát, és hosszas, sok kínlódással járó szereléssel tudtam csak visszavarázsolni a helyére a kinyúlt, fekete olajtól maszatos láncot. Azt se róttam fel a vasnak, hogy ferde volt a nyerge, és keményre cserzett – pedig megette már azt azelőtt az idő, hogy megkaptam volna a nagy lehetőséget.

Mert én bizony annak éreztem a tanulást. Lehetőségnek, sőt kihívásnak, és hiábavalónak éreztem azokat a napokat, amik bukásokkal tarkított próbálkozások nélkül teltek el. A gyakorlásmentes napokon úgy éreztem, elvesztegetem az időt, mert olyan nincs, hogy ne üljek fel újra vagy vissza arra a ferde, kopott és kőkemény nyeregre, ne fussak neki a feladatnak. Szó szerint, mert egy ideig csak úgy tudtam egyenesen megtartani a szerkezetet, ha már mozgásban volt, így mozgásba kellett hoznom. Futásból pattantam fel rá és gurultam addig, amíg volt benne lendület, hogy aztán eldőljek, mint egy krumpliszsák. Azt hiszem azon a nyáron szereztem életem legtöbb horzsolását, zúzódását és kék foltját. Azon a vakáción tenyereltem a legtöbbször kavicsba, murvába, vagy dőltem be az út szélén burjánzó csalánba. Azon a nyáron kaptam a legtöbb szidást, fejmosást és letolást az elszakadt, koszos ruhák okán, vagy mert tönkre vágtam az egyébként már rég kinőtt tornacipőt.

Amikor a tornacipő miatt kaptam a fejemre, akkor se hátráltam meg, mezítláb szaladtam, úgy tapostam a pedált, és hiszitek vagy sem, ma is szívesen vezetek mezítláb, sőt az ósdi varrógépem pedálját is a meztelen talpammal érzem a legjobban.

De gyakoroltam én mással is, amikor már úgy ahogy megéreztem az egyensúlyt. Férfiaknak szánt felnőtt kerékpárral – a rémületes VÁZASSAL. Olyan kicsi voltam ahhoz sokáig, hogy a váz alatt átbújva tudtam csak elérni a túlsó pedált, hogy aztán abban a kitekert, akrobatikus pózban rekedve tekerjek lélekszakadva. Mert ha megállt alattam csak egy pillanatra is, pont akkorát estem, mint a kopott háromnegyedessel. Nagyot. Emlékezeteset.

Gyerekkoromban nem lett olyan kerékpárom, ami a MÉRETEMNEK megfelelő lett volna, és olyan se, ami technikailag igazodott volna az igényeimhez.

Ez az ajándék csak később érkezett, már felnőttként, amikor az egyik legjobb barátom lecserélte a felső kategóriás bringáját egy még jobbra, és a régit, a még mindig szuper bicaját nekem ajándékozta. Örültem neki nagyon, de új bringám nem lett soha.

Pedig vásárolhatnék magamnak, vehettem volna már sokat, nem az árán múlik, hogy nem veszek egyszer csak egy csillogót. Pirosat, fényeset, hibátlant. Olyat, ami soha nem rúgja le a láncot, aminek kemény a gumija, de puha a nyerge, amin van világítás, sőt csengő is.

Nem azért mondtam le róla, mert az olyan luxus, amit nem engedhetek meg magamnak, sokkal inkább azért, hogy emlékezzek azokra a napokra, amikor tornacipőben vagy mezítláb, de elszántan vágtam neki a poros alföldi utcáknak.

Arra a kitartásra, ami akkor jellemzett, az újrakezdés erejére, a fogcsikorgató dacra, a „soha nem adom fel” érzésére.

Mert bár nem adott az élet három kereket, se figyelő, óvó szemeket, de nem hagyta üresen a tarisznyám: olyan értékeket és kincseket pakolt bele, amivel ma is képes vagyok lendületbe hozni és megtartani nálam sokkal nagyobb, első látásra ijesztő dolgokat is. Én megtanultam egyensúlyt teremteni.

Mert a bicajozáshoz mindenekelőtt az kell, nem igaz?

Ajánljuk még:

„NEM LEHET MINDIG DOROMBOLNI…” – EZÉRT NEM BAJ, HA NÉHA MEGPIHENÜNK A SZÜRKEZÓNÁBAN

„HA SOK RÉPÁT ESZEL, MEGTANULSZ FÜTYÜLNI” – TÉGED MILYEN MONDÁSOKKAL HÜLYÍTETTEK?

TE TUDOD, MI A KÖZÖS A MAGYAR PÁSZTORBAN ÉS A BUDDHISTA SZERZETESBEN?