Egy-két napig, hétig minden jól megy. Aztán egyszer csak az érzelmek leülnek, kifakulnak, a motivációnk katapultál, és már megint felesleges dolgokon aggódunk, már megint halogatunk, már megint olyan minden, mint előtte. Ilyenkor szeret belénk költözni a kétségbeesés, a szomorúság. Itt állunk az élet hömpölygő vizében, és mégsem stimmel valami. Megrohamoznak bennünket a kérdések:
Hova tűnt a lendület? Hova tűnt a türelem? Hova tűnt a béke? Miért ment el? Mit csinálok rosszul?
Látjuk, hogy körülöttünk nem állt meg az élet, mi mégsem tudunk vele lépést tartani. Talán nem is vágyunk rá, de úgy érezzük, ez lenne a helyén való. Én minimum csalódott szoktam lenni, és nem értem, mi történt. És ahelyett, hogy felismerném, az élet rendje a változás, keresem az okot, a hibát a mátrixban vagy magamban. Miért nem tudok úgy mosolyogni, úgy mozdulni, úgy tenni és érezni minden nap, ha egyszer az volt az alfa és az ómega?
Kétségek között fordultam támaszért barátnőmhöz, aki megértette és tisztán látta a helyzetemet. Végül csak annyit mondott: „nem lehet mindig dorombolni”. Ezt így. Ezt kellene magunkkal vinnünk. Hogy nem lehet mindig ugyanolyan minőségben teljesíteni, jelen lenni vagy éppen kapcsolódni.
Csigavér. Nehéz elfogadni, de igaz, hogy az ember fáradékony, érzékeny szerkezet. A tartalékaink, az erőnk végesek, ezért ha éppen fáradtabbak, hitehagyottabbak, tanácstalanabbak, ingerültebbek vagyunk, akkor nem rontottunk el semmit igazán, csak végére értünk annak a bizonyos cérnának. Mindössze elértük korlátainkat, ami után nem az értetlen, maximalista követelőzés és görcsös kapaszkodás a feladatunk, hanem a számvetés és a megpihenés.
Persze a tökéletességre, a legjobbra – de legalább a jobbra – való törekvésük egy hasznos húzóerő az életünkben. De ne legyünk se elvakultak, se telhetetlenek.
Kell a nyugalom, a tanulás, a töltekezés, a szikra előtti csend.
Érzékeljük, hogy a fentebbi kérdések mennyire a hamis elvárásainkról szólnak? A hamis énképünkről szólnak? Honnan merítjük azt a képzetet, hogy van, aki megússza az életet ilyen tévelygések és botlások nélkül? A világ talán nyomja az arcunkba, hogy csak erőfeszítés kérdése az élet, a jobb, a több, hogy a @Supergirl élete sosem áll le és nyekereg úgy mint a mienk! Talán nem raktuk oda magunkat eléggé? Talán megelégszünk a se nem fantasztikussal és a se nem borzasztóval? Egyáltalán mire való az a köztes szürkezóna?
Ezen a ponton lehet, hogy önsegítő könyvek és idézetek és videók átnyálazásától várjuk a megváltást, pedig a megoldás a saját gondolkodásunkban rejtőzik. Az a bizonyos szürkezóna, az egyszerű és hétköznapi, és emberien tökéletlen, fáradtságos, mindannyiunk életének a része. A változás, a formálódás része. És jó, ha el tudjuk fogadni: az egész életünk nem lehet egy pattanásig feszített izom.
Csak ez jusson eszünkbe, amikor önhibáztatásba fognánk, vagy a maximalizmusunk beinteget az ablakon. Integessünk vissza, aztán mondjuk szépen: „bocsi, tudod, nem lehet mindig.”
És ehhez hasonlóan, ha a maximalizmusunk a szeretteinket venné célba, és elégedetlenkednénk, állítsuk le magunkat. Talán most ő teszi nehezebbé az életünket, de bizonyosan mi is voltunk már teher az ő számára. Neki és magunknak is megengedhetjük, hogy most nem pörgünk maximális fordulatszámon.
Ajánljuk még:
AZ IRIGY, A KRITIKUS ÉS A PLETYKAFÉSZEK: A MÉRGEZŐ EMBEREK KÖZTÜNK ÉLNEK
BARÁTKOZÁS FELNŐTT FEJJEL: NEHÉZNEK TŰNHET, DE NEM LEHETETLEN!
NÉGY SZABÁLY AZ ÉLETRŐL – KIMATEKOZHATJUK A MINDENNAPI SIKERT ÉS BOLDOGSÁGOT?
Születésnapi számvetés – avagy mi kell ahhoz, hogy megszeressük önmagunkat?
