Születésnapi számvetés – avagy mi kell ahhoz, hogy megszeressük önmagunkat?

Pszicho

Születésnapi számvetés – avagy mi kell ahhoz, hogy megszeressük önmagunkat?

Azt mondják, hogy az idő múlásával tapasztaltabbak, bölcsebbek leszünk. És öregebbek, amire a születésnapunk minden évben könyörtelenül emlékeztet, ezzel együtt pedig arra is, hogy mit értünk el és mit nem a hátrahagyott években. Viszont nem éli meg mindenki ezt olyan tragikusan, sőt! Én kifejezetten szeretem a tortát, a gyertyát és a szülinap varázslatos hangulatát. De akkor hogy is van ez?

Felemás érzéseim vannak a születésnapommal kapcsolatban. Így van ez már néhány éve, talán a harmincadik után kezdődött. Pedig nem éltem meg tragikusan a harmadik ikszet. Úgy gondoltam, hogy ez is csak egy születésnap, akármennyire is kerek. Miért kellene számvetést csinálnom, az addigi életemről, vagy valami nagy dolgot tervezni a jövőmre vonatkozóan? Viszont mégis úgy éreztem, mintha megváltozott volna valami. Mintha ezután az agyam akarva-akaratlan próbált volna egy vonalat húzni, és az addigi életem kisebb-nagyobb eseményeit egy „siker” és egy „kudarc” halmazba rakosgatni. Ezzel párhuzamosan beindult egy másik „agymanó”, a jövőt tervezgető, aki elkezdte pakolgatni a saját kis zsákjába, hogy mi mindent kellene megcsinálnom és elérnem a következő hetekben, hónapokban, tíz vagy húsz évben. Azóta talán ez a születésnapok leginkább frusztráló része számomra.

Szeretek ünnepelni, és bevallom, jól esik, amikor nekem gratulálnak a rokonok, barátok, ismerősök (akármi legyen is az alkalom), de valamiért mégis mindig feszengtem, ha engem ünnepeltek. (Erről talán egy pszichológussal kellene beszélgetnem majd egyszer.) Viszont imádom a szülinapi tortát, és hogy az enyém lehet a nagyobb rész. Szeretem elfújni a gyertyát, szeretem, hogy tavasz van,

szeretem érezni azt a különleges varázslatot a levegőben, a lehetőségek könnyedségét, hogy bármi megtörténhet, minden jobbra fordulhat. Teljesülhet a kívánságom.

Királylány lehetek egy napra, aminek senki nem vonhatja kétségbe a létjogosultságát. És ezt a mesebeli érzést csakis a születésnapomnak köszönhetem.

Néhány évvel ezelőtt találkoztam pár barátnőmmel. Vacsora közben sok mindenről beszélgettünk. Szóba került a korunk, és hogy ki hogyan éli meg az idő múlását. Egyikünk felvetette, hogy csináljunk egy listát, soroljuk fel azokat a pontokat, amik fontosak lehetnek, hogy valaki elfogadja, megszeresse önmagát. Amiktől úgy érezhetjük magunkat, mint a hősnők a filmek végén. Ezek jutottak eszünkbe.

A korunk elfogadása

Ez volt a kiindulópont. Egyetértettünk abban, hogy a kor csak egy szám, ami nem számít. Az azonban már sokkal inkább, hogy hogyan érezzük magunkat. Fontos, hogy egészségesek vagyunk-e, és hogy szeretjük-e az életünket harmincon, negyvenen és még azon túl.

A testünk elfogadása

Felváltva diétázunk és fogyókúrázunk. Súlyzó, felülés, spinning. Hosszabb combokra, teltebb ajkakra, dúsabb keblekre vágyunk, vagy pont kisebbekre, keskenyebb derékra, alacsonyabb termetre. De egyszer eljön az a pillanat, amikor már nem ez a legfontosabb téma, amikor nem olyan érdekes, mennyit mutat a mérleg. Sokkal fontosabb, hogy megszeressük azt a testet, amiben élünk.

A saját stílusunk vállalása

Nem mindegyikünk szeret például tűsarkakon tipegni. Nem azért mert kényelmetlen, hanem mert egyszerűen nem érzi jól magát benne. Nem az ő stílusa. Persze egyes munkahelyi előírásokkal nem lehet felvenni a harcot, de talán még akkor is sikerülhet úgy alakítanunk az öltözékünket, ahogy számunkra komfortosabb. Hogy a ruháinkon keresztül is megmutathassuk a külvilágnak, kik vagyunk.

Önmagunk felvállalása

Akarva-akaratlanul utánoztunk másokat az évek során. Olyan ismerősöket vagy ismeretlen hírességeket, akikről úgy gondoltuk, jó példák számunkra. Olyanok szerettünk volna lenni, mint ők, viszont már nem akarunk megváltozni, talán nem is tudnánk. Fogadjon el bennünket mindenki, ahogy Mark Darcy Bridget Jones-t: úgy, ahogy vagyunk.

Önmagunkért való kiállás

Senki nem szereti, ha kihasználják vagy elnyomják. Korábban lehet, hogy előfordult, de van egy pont, amikor ezt már nem engedjük meg másoknak. A véleményünket, ha kell, felvállaljuk. Tudunk nemet mondani, ha éppen nem érünk rá, nem értünk egyet, vagy nincs kedvünk valamihez.

Érdekes volt rádöbbennünk, hogy bár már harmincon túl vagyunk, egyikünk sem tudja mind az öt pontra nyugodt szívvel azt mondani, hogy „teljesítve”. Sőt! Még bőven van dolgunk a negyvenig.

Ajánljuk még:

ÉN LENNÉK A HÍD? – EGY GENERÁCIÓK KÖZT REKEDT XENNIAL VALLOMÁSA

FOGALMAM SINCS, MIT KEZDJEK AZ ÉLETEMMEL – TÉNYLEG A HÚSZÉVESEKÉ A VILÁG?

HARMINC VAGYOK, ŐSZ A HAJAM, ÉS KICSIT KICSIT SEM ZAVAR

A kertben szinte észrevétlenül tanulhatunk, ha jól megnézzük, mi vesz bennünket körül. Ezt bizonyította most Marcsi az őrségi kertben a három kislánynak.