Fogalmam sincs, mit kezdjek az életemmel – Tényleg a húszéveseké a világ?

Elkezdeni az életet sosem volt könnyű. A hozzáértők egy gyönyörű szakkifejezést is kitaláltak erre: életkezdési teher. Mondjuk én nem tehernek mondanám, hanem legalább ezer tonnás válságnak. Ott van ez egytől egyig minden fiatalban, ott lapul mélyen, még akkor is, ha csak sutyorognak róla. Leszegett fejjel kezet tördelnek és hallgatnak, mert látszólag mindenki másnak olyan könnyen megy ez az élet nevű dolog, mindenki mosolyog, táncol és virágot szed, biztos velük van a gond, ők rontanak el valamit.

De nem. Ez csak a közösségi média által torzított kép, de valójában az összes huszonéves szorong, fél, aggódik, mély pánikkal övezett krízist él át. Titkon, persze, hiszen az ilyesmit nem szokás a világ szeme láttára szétordibálni, hogy „Hahó, emberek! Fogalmam sincs, mi legyen az életemmel, hogy merre tovább, hogy hogyan kezdjem el, hogy lesz-e valami belőlem!” Ez a zsibbasztó érzés már 17-18 évesen, az érettségi idejében elkezdődik; huszonévesen, a felsőoktatásban folytatódik; és 27-28-29 évesen, a családalapítás előtt állva kicsúcsosodik. Legalábbis a statisztika szerint – meg az elmúlt 24 évem tapasztalata szerint.

Hogyan is kellene tudnia egy 17-18 évesnek 100% bizonyossággal, hogy mivel is szeretne foglalkozni? Hogyan kellene megfelelő önismeretet elsajátítania, ha nemhogy gondolkodni és magába nézni, de pisilni sincs ideje a középiskolás évek túlterheltségében és elvárt maximalizmusában?

Miért lepődünk meg azon, hogy a fiatalok meggondolatlan (egyetemi) vészmegoldással próbálják kibekkelni a rendszer hibáját,

hogy majd később azzal próbáljanak túlélni? Hogy majd azzal próbálják megoldani az egyre csak elhatalmasodó kapunyitási pánikjukat?

És tudom, van, aki kitárt karokkal csak ennyit mond: „De hát kérem, itt ez a végtelen(nek tűnő) sok lehetőség, mi a probléma, manapság mindenki az lehet, aki csak lenni akar. Nem 18-19. század ez már, ahol a nő varr, főz és mos, a férfi meg gyárban dolgozik. De nem ám, a 21. században nincsenek lehetetlenek, csak ki kell találni és megvalósítani. Hát mi itt a gond?”

Pont ez. Ez a bármi lehet nyomás. Hogy

mindenki „bárki” akar lenni. És ha nem leszel bárki, szar vagy. Ha nem viszed valami nagyra, szar vagy.

Hisz meg volt az esélyed rá. Meg volt az esélyed rá, hogy te is mini Elon Musk legyél, aki űrrakétákat gyárt és megreformálja a földi közlekedést. Meg volt az esélyed rá, hogy mini Bill Gates legyél, hogy nyugdíjas éveid végén ne azon görcsölj, hogy fizeted ki a számlákat és veszed meg a gyógyszereket, hanem azon, hogy hogyan oldd meg az afrikai országok gyermekbénulási arányának csökkentését. Meg volt az esélyed rá, hiszen mindenkinek megvan az esélye arra, hogy bárki legyen, hogy akár vállalkozni kezdjen, hogy tökéletes életet építsen ki magának, hogy önmegvalósítson.

Az esély, a lehetőség, ott van – mondják. Te vagy a kulcs – mondják. Szóval elgondolkozol: ott liheg a nyakadban a diákhiteled. Sajnos nem voltál olyan szerencsés, hogy az életedet ne hitellel kezdd el, a törlesztéshez azonban kell a fix fizetés, a fix meló, és noha szíved szerint munkahelyet/szakirányt váltanál – rosszul választottál egyetemet/főiskolát abban a 18 éves kori hajtásban –, nem teheted meg. Szóval csinálod a nem kedvelt heti 40-50 óra munkát, és szerencsés vagy, ha nem égsz ki tövig. Igazából nem tehetsz mást, minthogy csinálod. Még ha bele is szakadsz, csinálod. Egyetemen tanulsz, majd mellette dolgozol és számlát fizetsz. És megint: tanulsz, dolgozol, számlát fizetsz. A fizetésedből épphogy megélsz – na, jó, futja egy kapucsínóra és egy kis száraz sütire is –, de rájössz:

hiába mondják, hogy nincs megkötve a kezed, nagyon is meg van.  

Saját lakásról pedig már álmodni sem mer az ember. Ha nem vagy szerencsés a pár tízmilliós örökséggel vagy gazdag szülőkkel, esélyed sincs egy garzonra se. Esélyed sincs. Önerőből, 30 éves futamidejű, életet elcseszős hitel nélkül nincs. (És akkor itt jön képbe az Y- és Z-generációsok egyik kedvelt támadási pontja: a mamahotel. Mert a fiatalok ugye azért laknak otthon a szüleikkel, mert ez olyan jó muri, és mert mellette van 4 másik lakásuk.)

De visszatérve: vagy attól pisilsz be örömödben, hogy találtál nem horribilis árú albérletet, vagy attól, hogy találtál lakótársat, akivel osztozkodhatsz a horribilis árú albérlet bérleti díján.

A családalapítási tervekhez szükséges alapok tehát olyan ingatag lábakon állnak, hogy az ember beleszédül.

Ebbe a sok krízisbe, kérdőjelbe és aggodalomba pedig könnyű konkrétan belebetegedni.

Szóval, ha bárki előjön ezzel a „semmi se lehetetlen”, „ugyan, mi okuk lenne a fiataloknak aggódni, hiszen fiatalok” bagatellizált dumával, és egy mély sóhajtást kap válasznak, akkor gondolkodjon el ezen. Abban a mély, pár másodperces sóhajban ott van mindez. De ezt az ember nem mondja, csak mélyet sóhajt. Nem magyarázkodik, csak vesz egy mély levegőt. És csinálja tovább, szó nélkül, „majd csak lesz valahogy” felszólítással. Bízva abban, hogy ezt a bénító terhet az idő előbb vagy utóbb elsöpri.