Én lennék a híd? – Egy generációk közt rekedt Xennial vallomása

Szocio

Én lennék a híd? – Egy generációk közt rekedt Xennial vallomása

Pár hete az egykori gimnáziumi osztálytársaim viharos sebességgel osztottak meg egymás után egy angol nyelvű cikket, ilyesmi kommentekkel: „Ez én vagyok!”, „Tűpontos”, „Magamra ismertem!”. Megnéztem hát, miről is van szó...

Az írás az 1977 és 1983 között születettek úgynevezett mikrogenerációjáról szólt, amelynek a Melbourne-i Egyetem szociológia tanszékének docense, Dan Woodman a „Xennial” nevet adta – a szó az X generáció és a Millennial (magyarul: ezredfordulós) nemzedék összevonásából született meg. (Bizonyos Sarah Stankorb ugyanakkor már Woodman 2017-es generáció-keresztszülősége előtt három évvel használta a kifejezést, de ez itt nem az akadémiai viták helye.)

Az elmélet lényege röviden, hogy mi e két nagy generáció határán születtünk, egy sajátos csoportot alkotunk, amely egyikhez sem tartozik, illetve mindkettőhöz. Mi voltunk az utolsók, akik az analóg világban nőttünk fel, ebben az X generációhoz kapcsolódunk (ők a ’60-as és ’70-es évek szülöttei). Ugyanakkor elég fiatalok voltunk még a digitális korszak beköszöntekor: mi voltunk az elsők, akik már gond nélkül, természetesen tudtuk használni a technológiai forradalom adta újdonságokat. Ez pedig az ezredfordulósnak (vagy Y-nak) nevezett nemzedékkel, a ’80-tól a ’90-es évek közepéig születettekkel rokonít minket.

Mi vagyunk a híd az analóg és a digitális világ között.

Az írás szerzője felsorolt még pár generációs emléket, amelyek csak ránk igazak: hogy milyen vicces volt analóg fényképezőgéppel „szelfit” csinálni, amikor szelfi még nem is létezett, vagy, hogy a mi gyerekkorunkban a televízió és (legfeljebb) a videó volt a szórakozás, s siettünk haza, hogy lássuk a kedvenc sorozatunk, mert azt nem lehetett csak úgy utólag bármikor megnézni. És hozzáteszi, hogy mi voltunk azok is, akik először elkezdtek SMS-ezni, online randizni és a közösségi médiát használni.

Mint ennek a generációnak a szülötte, pontosan értettem, és én mégsem osztottam meg ezt a cikket, nem éreztem azt, hogy eltalált volna – noha a lényege szerintem is igaz ránk, azokra is, akik ezen a 93 ezer négyzetkilométeren születtünk azokban az években. De van itt még valami, amiről az ausztrál egyetemi tanárnak valószínűleg nincs tudomása, nekünk viszont annál több. És, ami miatt

mi, magyar ’77 és ’83 közöttiek, duplán is „híd-generációnak” érezhetjük magunk.

Számomra még ismerős szó a „meghívólevél” – ez kellett a nyugat-németországi rokonoktól, hogy utazhassunk. De aztán nemsokára, még általános iskolában fakultáción olaszt tanulóként repülővel mehettem olaszországi diákcserére, ami nálam alig pár évvel idősebbek számára is teljességgel elképzelhetetlen volt. Az olaszról jut eszembe: az első idegen nyelv, amelyet elkezdtem tanulni, az a kötelező orosz volt, az utolsó ilyen osztály tagjaként, egy évig. Azóta se tanultam oroszul, de a cirill betűket ma is ki tudom olvasni, picit az igeragozás is megy. Meg a szovjet himnusz, hiszen a nyelv tanítását nagyjából azzal kezdték. Engem még felavattak kisdobosnak, de már nem lettem úttörő. A Gazdálkodj okosan volt az első non-plus-ultra kedvenc társasjátékom, ahol 50 forint büntetést kellett fizetni a szemetelésért, de volt már Commodore 64-ünk, és miután Nintendót is kaptam, a Super Marióval talán többet játszottam,

az anyám meg rendszeresen lenyúlta a tetrisem.

Én még jártam valutásboltban, az orromban van annak az üzletnek a illata, amelyik a déli pályaudvaron volt – a parfüm és a csokoládé elfelejthetetlenül finom elegye –, de már többnyire a Krisztina téri Julius Meinlben vette nekem anyám a nyugati csokit, gyorsan romló magyar forintért persze.

Emlékszem, hogy a világútlevélre, ami még nekem is volt, magyar népköztársaság volt ráírva, de csak alsós voltam, amikor levitték az osztályt az alagsori technikaterembe – ott volt tévé –, hogy lássuk élőben, ahogy kikiáltják a köztársaságot. Én még jártam a balatonaligai pártüdülőben, de már elvihettem anyám kopogtatócéduláját az 1990-es választás előtt a kisgazda jelöltnek.

Talán a legkorábbi emlékem, hogy nagyon betegen Brezsnyev temetését nézem a tévében 

– utána kórházba is kerültem, de az állítólag nem a pártfőtitkár halála miatt volt –, és még általánosba jártam, amikor II. János Pál pápára órákat vártam az Úri utcában, aztán miután megfogta a kezem (legalábbis szerettem volna ezt hinni a tülekedésben), hazafelé a Várhegy oldalában elcsúsztam és el is törtem. Akkor nem kerültem kórházba.

Szóval igen, mi itt nemcsak az utolsó analóg generáció és az első felnőtt digitális vagyunk, hanem az utolsó kádári és az első szabad. És ezt a hidat a két világ, a két korszak határán, ezt az ide is és oda is tartozást legalább olyan fontosnak érzem. Már csak egy jó szót kéne kitalálni ránk. Egy Z generációs segíthetne!

Ajánljuk még: