Dédó a legtöbbször „gondolomformán” főzött. Én meg mellette tanultam ügyködni a konyhában, hát én is a gondolomformán főzök. Kezdő háziasszony koromban jó ideig mérlegem se volt, nem szaladhattam minden egyes ebédnél a szomszédba méregetni, hány deka liszt, lencse kerül az ételbe, hát volt is okom arra, hogy szemre, érzésre bánjak az alapanyagokkal meg a fűszerekkel.

Ülök a lakótelepi lakásban, kint sötétedik, én bent töröm a diót. Magam szedtem, egy részét a sárból, azokkal nem is tudom, mi legyen, törés közben is szemetel, összehomokozza a dióbelet. Külön rakom, szárogatom, törölgetem. Nem jó az, ha a diós kalácsba evés közben ropog a homok a fogunk alatt, kidobni mégsem tudom. Ahhoz túl sok benne az érték, az emlék, az élet.

Immár hét unokám van, ha minden erőmet összeszedném se tudnék folyamatosan jelen lenni mindegyikőjük életében egyenlő intenzitással, folyamatosan. De igyekszem. Munka mellett, párkapcsolat mellett, saját élet mellett. Immár bűntudat nélkül.

November 5-én az esti órákban nem mindennapi fényjelenség kápráztatta el hazánk lakóit – mármint azokat, akik jó időben voltak jó helyen, és nem húzódtak még be otthonaikba. Egy rendkívül erős és tetszetős fényjáték, egy ezen a szélességi fokon nem túl gyakori sarki fényjelenség tűnt fel az égbolton. Idén nem először, és úgy tűnik, nem is utoljára. Dr. Hegedűs Tibor csillagászt, a Szegedi Tudományegyetem Bajai Observatóriumának vezetőjét kérdeztük a látott és a jövőben látható csodákról.

Furcsa ez az ősz, nem engedi betörni a hideget, de azért megszórja esővel a fákat, nyirkos faleveleken csúszkálok városszerte a meleg párában. Idegen ez a meleg október, november, de már hallom az ellenvetéseket – volt ilyen régen is, semmi se állandó, a természet tréfálkozik csak velünk, kapaszkodók után vágyakozó emberekkel. Csakhogy szerintem a jellemző időjárás, amit elveszteni látszunk, épp ilyen kapaszkodó volt. Mert a nyár az forró, a tél az hideg, a tavasz illatos és fényes, az ősz meg hűvös és a nyirkos kellene legyen egy normális világban. Tudja ezt a néni is, aki legyen bármilyen ez az ősz, csak söpör és söpör.

Általánosan elterjedt nézet, hogy a kreativitás olyan jellemző, amellyel valaki vagy rendelkezik, vagy nem. Nem lehet kicsit kreatívnak lenni a közvélemény szerint – csakhogy ez alapvetően téves megközelítés, amivel igencsak sokat ártunk gyerekeinknek. Szerintem.

Több cikkben vállaltam már: nem én vagyok a háziasszonyok gyöngye. Viszont így ötven felett, négy gyerek felnevelése után tudom, mitől néz ki úgy a lakás, ahogy nem kellene kinézzen. 

Csak egy tockost adtam – hallottam a minap egy apuka szájából. Mosolygott mellé. Sose ütök nagyot, nem is kell, ért a gyerek a nyaklevesből is.

A gyerekneveléssel kapcsolatban két éles kommunikációt lehet megfigyelni: vagy csak a jóról beszélnek a szülők, és olyan tökéletes minden, hogy hallgatóként te nagyon rosszul érzed magad, vagy folyton panaszkodnak, és az is elhangzik: bárcsak ne is vágtak volna bele. Tiszta sor, hogy egyiket sem kellene.

Mindig is nagycsaládban éltem, már amikor családban éltem. Az eredeti, a vérszerinti családomban hatan voltunk testvérek, a nevelőszülőknél, akikhez kerültem, meg a saját gyerekeikkel együtt négyen éltünk „testvérek”. Később én magam is négy gyereket neveltem fel. Mára egy dologban biztos vagyok: a nagycsalád életrevalóságra tanítja a gyereket.

A mai napig belefuthatunk gyereknevelés területén olyan szülői kommunikációba, ami nem engedi meg a gyereknek, hogy érzelmeit sírással fejezze ki. Pedig a sírásnak jótékony hatásai vannak: bebizonyítjuk.

Felnőttként is meghatározó, hogyan indul napunk: ha például a gyerek ébresztgetése miatti stresszel, akkor garantáltan rosszul. A gyereknek meg aztán különösen nehezen indul a nap, mert alig nyílt ki a szeme, máris egy türelmetlen felnőttel csap össze.