Minden családnak vannak meghatározó nőalakjai, nálunk Dédó volt ez az asszony. Sokat meséltem már róla, de ez az írás nem róla szól, hanem arról a milliónyi nőkről, akik láthatatlanul szövik a családi szálakat, akik mindenhol jelennek vannak, akik nélkül nincs megmozdulás, akinél összegyűlik a család apraja nagyja minden ünnepen.

A has puffadása pont úgy hozzátartozik a mindennapokhoz, mint a csuklás vagy a böfögés. Kellemetlen, de van rá mód, hogy elkerüljük vagy csökkentsük a felfúvódást.

A Covid rémületes időszakát követően sok helyen maradt a home office, részben vagy akár teljesen. De kinek a felelőssége, ha így eluralkodik az életünkön a munka, és ki issza meg annak a levét? Szerintem nem csak a cég, nem csak mi és nem is csak a gyerekeink.

„Akkor jön a harmadik, ha valami rés van a pajzson.” Sokszor halljuk ezt, és milyen sok igazság van ebben az egyszerű mondatban! Mert nem, nem közhely ez a tapasztalataim szerint. Gyakran látok rá mások párkapcsolatára, és néha egészen éles a kép, kinél mikor, hol jön el az a pillanat, amikor tudható: ha most találkozna valakivel, abból nagy baj lenne.

Jöhet a szél, jöhet a hűvösebb idő, a poncsóval szépen át lehet sétálni az őszön. Még nagyobb az értéke, ha magunk szabjuk, varrjuk, kötjük, horgoljuk, ha személyes ízlésére formáljuk ezt a sokoldalúan használható, örökké divatos ruhadarabot. Inspirációs gyűjtésünk.

Házastársat váláskor, barátot bajban, testvért örökségnél ismerjük meg igazán. Ennek a bölcsességnek az igazságára láttam rá egy testvérpáron keresztül.

Nem hiszem, hogy sok jóra vezet, ha a gyereket egy fotó kedvéért, vagy a magunk szórakoztatására olyan ruhákba kényszerítjük, ami neki nem, csak nekünk tetszik. Például épp olyanba, mint a miénk. Viszont arról meggyőzött néhány kép, és sok évtized tapasztalata, hogy anyának is, lányának is jóleshet néha a hóbortos vagy éppen elegáns összeöltözés. Mutatom, mire gondolok!

Kevés tanár volt olyan nagy hatással az életemre, mint Vekerdy Tamás pszichológus, író. Az életben többször, többféle minőségben találkoztunk, és mai napig forgatom a szívemben, amit tőle kaptam. Remélem, nem vagyok ezzel egyedül.

Talán mindannyian úgy érezzük, hogy soha nincs egyetlen szabad percünk sem. Én mindenképp így vagyok ezzel, ezerfelé szaladok, és úgy érzem, egyetlen területen se tudom azt nyújtani, amit várnak tőlem. De mióta figyelek arra, hogy pontosan mire szaladnak el a perceim, már több időm jut arra, amiért valóban érdemes élni.

Fontos szembeszállni az idősödő embereket sújtó sztereotípiákkal, igenis minden egyes embernek van dolga az ageizmussal. Részben azért, mert érintett lesz: érdemes előre felkészülni arra az igazságtalan és negatív megítélésre, ami felhangosodik az idős emberek körül. Olyan modelleket hoztunk példának, akik vállalják a korukat, az ősz hajukat is. Sőt, volt, aki ötven felett kezdett el a szépségiparban dolgozni.

Fiad lesz – mondták nekem a faluban a nálam sokkal tapasztaltabb asszonyok három terhességem idején is –, csúcsos a hasad. Emlékezzetek velem ezekre a szívet melengető, várakozással teli babonákra! Egyébként a mai kisterheseknek is tartogatok pár ötletet: sok hiedelem már azelőtt jóslatot ad, hogy az ultrahangon meg tudnák mondani a baba nemét!

Emlékeztek, mit éreztünk, mikor kinyitottuk 15-20 éve a postaládánkat, és tele volt levelekkel, és mit akkor, amikor utána megnyitottuk az emailfiókunkat, és volt benne egy üzenet? Utóbbinak örültünk, előbbinek kevésbé. Mára fordult a helyzet, mert fordult a világ. Milyen, de milyen nagyot!