Egész életemben gyorsan éltem. Gyorsan szaladtam, gyorsan ettem és gyorsan döntöttem. Néha elhamarkodottan persze, és akkor buktam nagyokat, de az biztos, hogy sose voltam az a „megalszik a tej a szájában”-típus.

Néhány éve életem számos területén gyakorlom a nem-et mondást, de hiába a törekvés, szívesebben mondok igent még ma is.

Nemrég belefutottam egy posztba, ahol egy fiatal anyuka pótnagyszülőket keresett nemrég született kislányának. Eszembe jutott, hogy milyen nagyon-nagyon sokáig vágytam rá, végül bele is kóstolhattam az örömbe, amikor az igazi helyett lett pótanyukám. Nem is egy, ahogy teltek az évek, itt is meg ott is szárnyaik alá vettek szerető szívek.

„Ja, hogy nem csak a cukrot kerülöd? A tejet se bírod? Jaj szegény! Akkor egyél húst. Na nehogy azt mondd, hogy azt se eszel, mert mindjárt elájulok. Hát akkor mivel kínáljalak most? Nem vagyok felkészülve ilyen flancos ízlésre.”

Kutatások szerint tovább élnek azok a nagyszülők, akik vigyáznak, vigyázhatnak az unokákra. Ha ez igaz, akkor száz évig is fogok élni, és ha akkor is vigyázhatok a gyerekekre, akkor ezt egy cseppet sem fogom bánni.

Azt olvastam, azért ne segítsünk a gyereknek a leckeírásban, mert ezzel önállótlannak neveljük őket.

Néha nem csak praktikus dolgokat közlünk, néha éppen céltalan csacsogással jelezzük szeretetünket.

Sokat olvashatunk a kapszulagardróbról, de számomra egyre vonzóbb a kapszulakonyha. A hely, ahol nincsenek felesleges tárgyak és minden kézre esik.

„Na, az enyém biztosan nem fog ilyet csinálni!” Hallottam olykor olyantól – és nem feltétlenül az én gyerekeimre vonatkozóan –, aki még nem kóstolt bele az anyai élet kihívásaiba. Pár év múlva pedig szemtanúja voltam, ahogy letépi a gyerek a függönyt. Persze az édesanyja szeme láttára, aki a rongálást érdemi reakció nélkül hagyta.

Egyre többször futok bele olyan történetekbe, ahol az egyik fél ugyan látszólag benne van egy transzparens, legális kapcsolatban, de titokban egy láthatatlan kedvessel folytat véget nem érő, megnyugvást vagy izgalmat hozó párbeszédeket. Csak a cseten csalárd, nem teljesen….

A kellős közepén vagyunk a krumpli felszedésének, aki még nem tette, az se hagyja már sokáig a földben a kincseket.

Egy nemrég napvilágra került cikk szerint a tetovált emberek jelentős részének mentális problémái vannak. A szerző egy amerikai egyetem kutatásával igyekszik alátámasztani állítását.