Nem olyan rég dobta fel a kérdést az egyik közösségi oldal: mi nélkül nem tudnék élni. Gondolkodtam, de kapásból egyetlen tárgy se jutott eszembe. Mert kizárólag emberek, élmények és gondolatok azok, amik nélkül nem tudok élni.

Régóta tudom, hogy a rajongást, a szerelem forró lüktetését nem lehet egy életen át fenntartani a kapcsolatokban.

Utolsó pillanatban befizetett számlák, határidős feladatok elhúzása a végsőkig, na és persze az este otthagyott mosogatnivaló reggeli feltakarítása – mind az életem részei. „Ej ráérünk arra még” alapon élek és ez néha jó nekem, de a legtöbbször érzem, hogy a káoszt már nehezen látom át.

Egész életemben gyorsan éltem. Gyorsan szaladtam, gyorsan ettem és gyorsan döntöttem. Néha elhamarkodottan persze, és akkor buktam nagyokat, de az biztos, hogy sose voltam az a „megalszik a tej a szájában”-típus.

Néhány éve életem számos területén gyakorlom a nem-et mondást, de hiába a törekvés, szívesebben mondok igent még ma is.

Nemrég belefutottam egy posztba, ahol egy fiatal anyuka pótnagyszülőket keresett nemrég született kislányának. Eszembe jutott, hogy milyen nagyon-nagyon sokáig vágytam rá, végül bele is kóstolhattam az örömbe, amikor az igazi helyett lett pótanyukám. Nem is egy, ahogy teltek az évek, itt is meg ott is szárnyaik alá vettek szerető szívek.

„Ja, hogy nem csak a cukrot kerülöd? A tejet se bírod? Jaj szegény! Akkor egyél húst. Na nehogy azt mondd, hogy azt se eszel, mert mindjárt elájulok. Hát akkor mivel kínáljalak most? Nem vagyok felkészülve ilyen flancos ízlésre.”

Kutatások szerint tovább élnek azok a nagyszülők, akik vigyáznak, vigyázhatnak az unokákra. Ha ez igaz, akkor száz évig is fogok élni, és ha akkor is vigyázhatok a gyerekekre, akkor ezt egy cseppet sem fogom bánni.

Azt olvastam, azért ne segítsünk a gyereknek a leckeírásban, mert ezzel önállótlannak neveljük őket.

Néha nem csak praktikus dolgokat közlünk, néha éppen céltalan csacsogással jelezzük szeretetünket.

Sokat olvashatunk a kapszulagardróbról, de számomra egyre vonzóbb a kapszulakonyha. A hely, ahol nincsenek felesleges tárgyak és minden kézre esik.

„Na, az enyém biztosan nem fog ilyet csinálni!” Hallottam olykor olyantól – és nem feltétlenül az én gyerekeimre vonatkozóan –, aki még nem kóstolt bele az anyai élet kihívásaiba. Pár év múlva pedig szemtanúja voltam, ahogy letépi a gyerek a függönyt. Persze az édesanyja szeme láttára, aki a rongálást érdemi reakció nélkül hagyta.