Megosztó dekortábla, egyféle spéci házirend, anyai parancsolatsor került a szemem elé a minap. Egy otthoni, anyai parancsolat-rendszer a gyerekszoba falán, amit meglehet, humorral indítottak útjára, mégis sokakban keserű élményeket idézett elő.

Miért ítélkezünk mások öltözködése felett? Akkor is, ha kérnek, akkor is, ha nem: véleményünk van, mondjuk, harsogjuk, ha fáj is a másiknak. De miért is?

A tanyát, ahol felnőttem egy terebélyes diófa őrizte. Óriási lombja volt és kora esténként, néha akár a csillagok megjelenéséig is ott maradhattunk a fa alatt mi, gyerekek. Feltéve, ha a fa árnyékában iszogató, beszélgető felnőtteknek nem tettünk keresztbe.

Ha nagy a lagzi, akkor rongyrázásnak titulálják a nászt, és megy a találgatás, hogy mennyit is vert el a család feleslegesen az eseményre és ki fizette és vajon miből telt rá. Ha szolid a lakodalom, akkor biztos a fogához veri a garast a fiatal pár, vagy biztos nem támogatja a család a fiatalok döntését. Szinte mindegy, hogy milyen döntés születik, a közel, de a távolabb álló ismerősök is minősíteni fogják azt

Amióta a minimalizmust nem csupán egyféle stílusirányzatként értelmezzük, de sok okból ez az irányzat a környezetvédelmet is szolgálja, egyre gyakrabban merül fel kérdésként, hogy mi történjen a hagyatékkal.  

Na, már gyülekeznek – néztek a magasba és sóhajtottak augusztus utolsó napjaiban a felnőttek. Vége a nyárnak, ők már tudták, csak a fecskeröpülésből. És ma már nemcsak azok, akik mondták, akik tudták ezt, de a fecskék is kevesebben vannak. Ez pedig fáj, és talán mindannyiunknak fájni fog.

A vakáció utolsó napjait számoljuk, kezdődik az új hajrá, Coviddal vagy Covid nélkül, még nem tudjuk, csak azt, hogy minden gyerek másért, másként várja az iskolakezdést – vagy másért, más okból szeretné azt elkerülni. De milyen az iskolavárás az intézményben, nevelőotthonban, árvaházban élő gyerekek számára? Erről beszélgettünk Katona Viktóriával, a Nagydobronyi Irgalmas Samaritánus Gyermekotthon lelkész igazgatójával, ahonnan idén 56 gyermek indul óvodába, iskolába, főiskolára.

Egy ismerős, harmincas férfi borított pár hete otthon mindent. Elköltözött a párjától, pedig a lány házasságot, gyereket tervezett vele. Közös barátság lévén, mindketten engem kerestek meg a keserveikkel, és bevallom őszintén, én nem tudtam, nem tudok segíteni nekik.

Mi az ott az arcodon? – kérdezik tőlem egyre gyakrabban ismerősök, barátok. Orvos látta már?  – teszik hozzá gyorsan az értem aggódók, és csóválják a fejüket, amikor bevallom, hogy pont egy éve voltam bőrgyógyásznál utoljára. De megnyugtathatom őket, mert csak egy májfoltról van szó és évente egyszer panasz nélkül is bejelentkezek a bőrgyógyásznál szűrésre.

Bár jóideje városon élek, egy ideje kakakukorékolásra ébredek. A panelházzal szemben, amelyben élek, van egy kis kocsma – onnan jön a hang, és bevallom, sokkal kellemesebb a fülemnek, mint a kocsma előtti kereszteződésben gázt adó teherautók dübögése.

Az életről mesélni, vagy az emberi életet bemutatni nagyon sokféleképp lehet. Akár éltető kenyerünk is képes hitelesen mesélni a mindennapi életről. Sőt, nemcsak mesélni tud, de irányjelzőként is működhet ez a bizonyos kenyér.

Tegnap este szembejött velem egy ausztrál gyermekgondozással foglalkozó szervezet ajánlása, mely szerint „tiszteletteljes pelenkaváltással” függetlenségre lehet ösztönözni a gyermekeket.