Nem egyszer belefutottam már abba, hogy egy nagy szerelem végén vagy éppen egy válás kellős közepén baráti jótanácsok és vigasztaló mondatok zúdulnak a felekre.

Vannak tárgyak a lakásban, amelyek titkos útra kelnek, amikor nem figyelek oda. Biztos vagyok benne, hogy résen vannak, és amint leveszem róluk a kezem, útnak erednek, és más, számukra egzotikus helyre vándorolnak.

Minden faluban van egy olyan öreg néni, akitől félnek a gyerekek, pedig nincs azzal a nénivel a világon semmi baj – csak titkok lengik körül.

A barátnőim között van kettő, akik egymással teljesen szembemenő életformát választottak maguknak. Az egyik vidéken él, tyúkokat tart és céklát pucol a konyhában, azt se bánja, ha százfelé fröcsög a leve. A másik meg városban él és az utóbbi években egyre inkább a minimalizmusra törekszik.

Megosztó dekortábla, egyféle spéci házirend, anyai parancsolatsor került a szemem elé a minap. Egy otthoni, anyai parancsolat-rendszer a gyerekszoba falán, amit meglehet, humorral indítottak útjára, mégis sokakban keserű élményeket idézett elő.

Miért ítélkezünk mások öltözködése felett? Akkor is, ha kérnek, akkor is, ha nem: véleményünk van, mondjuk, harsogjuk, ha fáj is a másiknak. De miért is?

A tanyát, ahol felnőttem egy terebélyes diófa őrizte. Óriási lombja volt és kora esténként, néha akár a csillagok megjelenéséig is ott maradhattunk a fa alatt mi, gyerekek. Feltéve, ha a fa árnyékában iszogató, beszélgető felnőtteknek nem tettünk keresztbe.

Ha nagy a lagzi, akkor rongyrázásnak titulálják a nászt, és megy a találgatás, hogy mennyit is vert el a család feleslegesen az eseményre és ki fizette és vajon miből telt rá. Ha szolid a lakodalom, akkor biztos a fogához veri a garast a fiatal pár, vagy biztos nem támogatja a család a fiatalok döntését. Szinte mindegy, hogy milyen döntés születik, a közel, de a távolabb álló ismerősök is minősíteni fogják azt

Amióta a minimalizmust nem csupán egyféle stílusirányzatként értelmezzük, de sok okból ez az irányzat a környezetvédelmet is szolgálja, egyre gyakrabban merül fel kérdésként, hogy mi történjen a hagyatékkal.  

Na, már gyülekeznek – néztek a magasba és sóhajtottak augusztus utolsó napjaiban a felnőttek. Vége a nyárnak, ők már tudták, csak a fecskeröpülésből. És ma már nemcsak azok, akik mondták, akik tudták ezt, de a fecskék is kevesebben vannak. Ez pedig fáj, és talán mindannyiunknak fájni fog.

A vakáció utolsó napjait számoljuk, kezdődik az új hajrá, Coviddal vagy Covid nélkül, még nem tudjuk, csak azt, hogy minden gyerek másért, másként várja az iskolakezdést – vagy másért, más okból szeretné azt elkerülni. De milyen az iskolavárás az intézményben, nevelőotthonban, árvaházban élő gyerekek számára? Erről beszélgettünk Katona Viktóriával, a Nagydobronyi Irgalmas Samaritánus Gyermekotthon lelkész igazgatójával, ahonnan idén 56 gyermek indul óvodába, iskolába, főiskolára.

Egy ismerős, harmincas férfi borított pár hete otthon mindent. Elköltözött a párjától, pedig a lány házasságot, gyereket tervezett vele. Közös barátság lévén, mindketten engem kerestek meg a keserveikkel, és bevallom őszintén, én nem tudtam, nem tudok segíteni nekik.