Hajgumik, fél zoknik és csipeszek – tárgyakról és az ő láthatatlan lábaikról

Már rég megtanultam, hogy akkor könnyű rendet tartani, ha mindennek megvan a helye. A fix helye, az, ahová használat után vissza kell tenni azt a bizonyos tárgyat, mert legközelebb akkor nem kell keresgélni, ott lesz az egészen biztosan. Mint például a körömolló a fürdőszobában nálunk egy kispolcon, de gyerekkoromban azt éppen a konyha-étkező lakktól fényes szekrényének felülről a harmadik polcán tartotta a nevelőanyám. Mindig ott volt, és jaj volt annak, aki használat után nem rakta azonnal oda vissza.

Erre a „mindennek meg van a helye és pont” mentalitásra tanítottam (volna) a gyerekeket is annak idején, de valahogy nekem nem ment ez olyan könnyedén. És mint tudjuk, példamutatás nélkül nehéz bármit is megtanítani...

Márpedig lába kelt a mi otthonunkban sok mindennek. Nemcsak a körömolló nem lelte a helyét, de elkószált szinte minden apróbb használati tárgy, élen a hajgumikkal, csatokkal, csipeszekkel. Biztos ez is okozója volt annak a bizonyos fiók megszületésének, amiről már írtam nektek. Mert az meg biztos, hogy minden háztartásban van egy fiók, ahova valami varázslatos úton-módon az elveszettnek gondolt tárgyak bekerülnek, és csak akkor kerülnek elő, ha mást keresünk. Egésze biztosan tenyéren bök a kisolló, ha ruhacsipeszt, postai bélyeget vagy olyan tollat keresünk, ami még fog. (A legtöbb toll persze a fiókba is csak bajnak van).

Híresen nem jövök ki például a zoknikkal. Nem tudom, más hogy van vele, de én hiszem: a mosógépben igenis lakik valami vagy valaki, ami eszi a zoknikat. Én tudom, hogy egész pár zoknit teszek a mosógép dobjába, de amikor kiveszem a mosott ruhát, jellemzően félpár zoknikat tudok csak kiteregetni.  A nővérem hasonló módon küzdött a fél pár zoknikkal, de ő rafináltabb nálam, évek óta csak fekete és teljesen egyforma zoknikat vesz. Egyféle szövéssel, egyféle szármagassággal és egyféle gumírozással. Ez se mindegy ám – mert a mosógépben lapuló akármi a fekete zoknikat is szereti, és leheletnyi eltérés se lehet a zoknik között, ha a maradékot mégiscsak szeretnénk párba rendezni. Otthon ugyan nem zavar senkit a felemás zokniviselet, de bátor szív kell ahhoz, hogy valaki iskolába, munkába is vállalja ezt a bolondériát.

A legnagyobb gondot azonban a hivatalos iratok rendben tartása jelenti számomra. Mert

annyira vigyázni akarok azokra, hogy atombiztos helyre rakom őket, de olyan biztosra és mélyre, hogy aztán magam se találom meg többé.

Olyankor hisztérikusan bizonygatom, hogy igenis abba a fiókba raktam, még le is csipeszeltem a dossziét, ezt és ezt raktam alulra, a másikat meg a tetejére…. ott van az emlékkép tisztán az agyamban. Mérget vennék rá, hogy annak ott kell lennie. És nincs. Aztán pár óra pánikszerű keresés után kiderül, hogy jól emlékszem arra, hogy oda raktam, arra a biztos helyre valaha, de aztán jött egy nap, amikor szükség volt valamelyikre, táskába hajítottam az egész pakkot, elintéztem, amit el kellett, majd a táskában hagytam az egész hóbelevancot, a táskát meg behajítottam egy szekrény mélyére. A fekete lyukba. Nem csoda, ha ne találom. Ki keresné a szekrény mélyén egy ritkán használt táskában az anyakönyvi kivonatát? Megvan annak a helye, nem?

Az előre megvásárolt karácsonyi ajándékok is szeretnek megtréfálni. Az utóbbi években már jegyzetet írok arról, hova rejtem az ajándékokat, mert karácsony előtt, amikor már csomagolnám a szintén előre megvásárolt és jó helyre rakott csomagolópapírba az ajándékokat, se a papír, se az ajándék nem kerül elő. Jellemzően jóval karácsony után lelek rájuk olyan helyeken, ahova én biztosan nem raktam azokat. Miért tettem volna?

Fix helye van mindennek.

Ha jól emlékszem.