Kamaszként, amikor a legelveszettebbnek éreztem magam, különösen fájó részletességgel figyeltem meg mások otthonát. Elcsíptem életképeket, a vacsoraasztal meghittségét, a függönyök ölelésébe zárt összetartozást. Az egymás mellé felsorakoztatott cipőket, az összebújó, egymáshoz simuló kabátokat a fogason. A fürdőben összegabalyodó törölközők érintkezését.

Gyerekkoromból nagyon kevés emlékem van macskákról, említésre méltó talán csak egy, úgy négyéves koromból maradt – az ágy alá bújt macskát szerettem volna mindenképp előhúzni. A farkánál fogva cibáltam, a cica bőszen ellenkezett. A felnőttek engedték a viadalt.

Még félálomban hallom, ahogy Kozák Danuta, hatszoros (örökös) olimpia bajnok kajakosunkat kérdezi egy riporter, mi lesz az első dolga otthon. Nem igazán figyelem a válasz első felét, de felkapom a fejem, amikor azt mondja: elsősorban az anyukája rakott krumplijára vágyik.

Ülök a monitor előtt és nem hiszek a szememnek. Olvasom: X színésznőnek bombateste van, pedig három hete szült. Y is csodanő, mert hiába szült – így a cikk szövege –, meg se látszik, hogy már két fiút is hordott a szíve alatt. Gömbölyű popsiján ennek semmi jele. Hurrá?

Gyerekként minden éjszakát végigaludtam, emlékeim szerint nyugodtan, engem nem éjszaka kísértettek sárkánykarmos démonok. Jó éjjeleim voltak és ma is erre vágyom, ezekre a tiszta álmot hozó éjjelekre. Ugye, nem csak én?

Bármennyire is nem való mostanában nekem a glutén miatt, azért mindig van itthon pár zacskó keksz. Én meg titokban rájárok éhesebb, falánk napjaimon, amikor nem hajlok a jóra. Gasztronómiai bűneim közé tartozik a háztartási keksz csipegetése.

Az első nagy szerelem, vagy az igazinak hitt, ami aztán mégse teljesedett ki – akkor van a helyén egy új, tartós kapcsolatban, ha az szép emlék csupán. Ahogy egy váratlan, üde munkahelyi vonzalom is akkor tartható a megfelelő szinten, ha az nem válik buja titokká, ha azt nem erősítjük meg se kimondott, se leírt vágyódó szavakkal, se tettekkel. Mert nagyon is igaz az a mondás, hogy az érzéseinkről nem tehetünk, de a cselekedeteinkről igen.

A szuperérzékenység nem abnormalitás vagy betegség, hanem egy olyan sajátosság, amely egyrészről kiszolgáltatottá teheti az ezzel megáldott embereket, másrészt olyan erővel ruházza fel, amelyről sokan csak álmodoznak.

A papsajt ízével álmodtam az éjjel, de reggelre elfelejtettem, milyen az. Tényleg nem tudom már felidézni az ébrenlétek során, csak azt, hogy inkább sós, mint édes.

Rakoncátlankodó színű ruhákkal van tele a szekrényem, pattogó lila, buja rózsaszín pulóverek, meg napsárga felsők, óceánkék kendők, türkiz lobogás. De mustárszínű ruhát nem találtok nálam egyet se. 

Mindannyian próbáltunk már egyszer-kétszer, talán több alkalommal is teljesen nemet mondani a cukorra. Úgy éreztük elég csak úgy dönteni, és mától (holnaptól) képesek leszünk ellenállni az édes kísértésnek. Nekem is volt több kísérletem, leginkább egy-egy rafinált diéta miatt. Kudarcos volt minden próbálkozás. A leghosszabb idő, amit teljes cukormegvonással képes voltam eltölteni, az egy hónap volt – a múltban.

Pontosítok, hogy hívjátok a kenyér végit? Mert az se mindegy, hogy vége vagy végi van egy kenyérnek, amit otthon szegünk meg és osztunk szét.