Mi az ott az arcodon? – kérdezik tőlem egyre gyakrabban ismerősök, barátok. Orvos látta már?  – teszik hozzá gyorsan az értem aggódók, és csóválják a fejüket, amikor bevallom, hogy pont egy éve voltam bőrgyógyásznál utoljára. De megnyugtathatom őket, mert csak egy májfoltról van szó és évente egyszer panasz nélkül is bejelentkezek a bőrgyógyásznál szűrésre.

Bár jóideje városon élek, egy ideje kakakukorékolásra ébredek. A panelházzal szemben, amelyben élek, van egy kis kocsma – onnan jön a hang, és bevallom, sokkal kellemesebb a fülemnek, mint a kocsma előtti kereszteződésben gázt adó teherautók dübögése.

Az életről mesélni, vagy az emberi életet bemutatni nagyon sokféleképp lehet. Akár éltető kenyerünk is képes hitelesen mesélni a mindennapi életről. Sőt, nemcsak mesélni tud, de irányjelzőként is működhet ez a bizonyos kenyér.

Tegnap este szembejött velem egy ausztrál gyermekgondozással foglalkozó szervezet ajánlása, mely szerint „tiszteletteljes pelenkaváltással” függetlenségre lehet ösztönözni a gyermekeket.

Kamaszként, amikor a legelveszettebbnek éreztem magam, különösen fájó részletességgel figyeltem meg mások otthonát. Elcsíptem életképeket, a vacsoraasztal meghittségét, a függönyök ölelésébe zárt összetartozást. Az egymás mellé felsorakoztatott cipőket, az összebújó, egymáshoz simuló kabátokat a fogason. A fürdőben összegabalyodó törölközők érintkezését.

Gyerekkoromból nagyon kevés emlékem van macskákról, említésre méltó talán csak egy, úgy négyéves koromból maradt – az ágy alá bújt macskát szerettem volna mindenképp előhúzni. A farkánál fogva cibáltam, a cica bőszen ellenkezett. A felnőttek engedték a viadalt.

Még félálomban hallom, ahogy Kozák Danuta, hatszoros (örökös) olimpia bajnok kajakosunkat kérdezi egy riporter, mi lesz az első dolga otthon. Nem igazán figyelem a válasz első felét, de felkapom a fejem, amikor azt mondja: elsősorban az anyukája rakott krumplijára vágyik.

Ülök a monitor előtt és nem hiszek a szememnek. Olvasom: X színésznőnek bombateste van, pedig három hete szült. Y is csodanő, mert hiába szült – így a cikk szövege –, meg se látszik, hogy már két fiút is hordott a szíve alatt. Gömbölyű popsiján ennek semmi jele. Hurrá?

Gyerekként minden éjszakát végigaludtam, emlékeim szerint nyugodtan, engem nem éjszaka kísértettek sárkánykarmos démonok. Jó éjjeleim voltak és ma is erre vágyom, ezekre a tiszta álmot hozó éjjelekre. Ugye, nem csak én?

Bármennyire is nem való mostanában nekem a glutén miatt, azért mindig van itthon pár zacskó keksz. Én meg titokban rájárok éhesebb, falánk napjaimon, amikor nem hajlok a jóra. Gasztronómiai bűneim közé tartozik a háztartási keksz csipegetése.

Az első nagy szerelem, vagy az igazinak hitt, ami aztán mégse teljesedett ki – akkor van a helyén egy új, tartós kapcsolatban, ha az szép emlék csupán. Ahogy egy váratlan, üde munkahelyi vonzalom is akkor tartható a megfelelő szinten, ha az nem válik buja titokká, ha azt nem erősítjük meg se kimondott, se leírt vágyódó szavakkal, se tettekkel. Mert nagyon is igaz az a mondás, hogy az érzéseinkről nem tehetünk, de a cselekedeteinkről igen.

A szuperérzékenység nem abnormalitás vagy betegség, hanem egy olyan sajátosság, amely egyrészről kiszolgáltatottá teheti az ezzel megáldott embereket, másrészt olyan erővel ruházza fel, amelyről sokan csak álmodoznak.