Kakaskukorékolással ébreszt a reggel, és én szeretem

Pedig ma már úgy tűnik, a kakas kukorékolása is zavarhatja az arra érzékenyeket, én azonban még állatoktól hangos, lármás környezetben nőttem fel. Se akkor, se ma nem zavarja a fülem a kakaskukorékolás, se a tyúkok kárálása, a csibék csipogása sem töri össze a lelkemet. Sőt.

A gyerekkoromat, később a fiatal éveimet is malacvisítás meg hízódisznók röfögése kísérte, és birkabégetés meg tehenek is bődültek nagyokat a környékemen. Amikor ki- meg amikor visszahajtották őket az istállókba, megadták a módját rendesen a sétának a marhák. A lovak nyerítése se ismeretlen számomra, ahogy a kecskemekegés is otthonos érzéseket kelt bennem. A kutyaugatás meg a legtermészetesebb hang a világon. Mindig voltak és lesznek is kutyák a közvetlen környezetemben. Ugyan nem mindig töltött el boldog örömmel a szomszéd kutyájának hajnali csaholása, ahogy a szerelmes macskák áriája is ki tudta verni a szememből az álmot, de eszembe se jutott e mentén patáliázni.

Faluhelyen az állatokkal együtt él az ember. Állati hangokkal, szagokkal, szőrrel, tollal, nyomokkal teli a vidék, a föld, a bokrok, a fák, a tér a levegő - minden zajos. Brekeg, mekeg, csivitel, kukorál, kárál, visít, vonyít, ugat, nyávog, szuszog, hápog, gágog a világ. És aki ebbe beleszületett, fel se tűnik neki. Olyan az állatok hangja, akár a szél, ami szintén lehet zajos: felkerekedik, lármázik, aztán elcsitul. Természet keltette zaj az állathang, így természetes a létezése – nekem mindenképp.

Ahogy a madárcsicsergés ellen se nyújtok be panaszt,

úgy más, a környezetembe élő állathang se hoz ki a sodromból szélsőségesen. Ez nem jelenti azt, hogy olykor, kényelmetlenebb éjjeleken nem forgolódok bosszúsan valamely hosszan tartó ebadta zaj miatt, de nem verem félre ettől a harangot másnap. Nem nyitom rá zord arccal a negyedik szomszédra a kertkaput, nem szaladok a város másik felére egy éjjel nem nyugvó, a holdat ugató kutya miatt dühödten.

Elfogadom az élet keltette zajokat, közelebb áll hozzám, kevésbé hergel fel, mint a gépek, a város zaja. Tolerancia kérdése vagy csak megszokás? Nem tudom. Mert lehet a Körút menti házak, lakások valamelyikében felnőtt ember számára meg az a tompa morajlás a természetes, aminél úgy érzem, hogy az szinte benyomja az ablaküveget és kiszorítja a levegőt a szobákból. Attól a morajlástól, zajtól nekem szétmegy a fejem és minden gázfröccsre felriadok még úgy is, hogy a munkáim egy jó része vagy húsz éve Budapestre szólít. Gyakran aludtam fenn és alszom ma is Budapesten. Megszokhattam volna. De rosszul alszom és zizegő idegrendszerrel, karikás szemekkel, nyúzottan ébredek vagy már nyitott szemmel várom az ébresztő csengését. Bennem a városi zaj kelt pánikot és ahogy a vidéki levegőt a hajnal tölti fel zajokkal, a korán kelő állatok köszöntik a napot, úgy csitul el a város hajnalra kicsit. A város hajnalban alszik egy órát, a vidék meg este csendesedik el.

A (bel) városban azonban nem tapasztalok egységes elcsendesedést, inkább csak tompul egy kicsit a az agyamat morzsoló morajlás – de igaz csöndet nem hallok soha.

Ez a városka, ahol élek (eltekintve a nyári turistaáradattól) a maga elviselhető forgalmával, lüktetésével és zajaival, azonban pont nekem való. Amióta a szomszédba kötöztették a kakast, azóta még inkább. Mert az a frisstorkú kakas nem lopja el tőlem a hajnali pihenést. Ellenkezőleg – belopakodik az álmaimba, ajtót nyit visszafelé. Kakaskukorékoláson ringatózva repülök vissza a gyerekkorba, ahol mezítláb jártunk még a porban, és mézízű dinnye leve folyt meztelen hasunkon. Oda, ahol naptól forró, édes paradicsomot faltunk és azt hittük az az állathangoktól hangos kert a teljes világ és soha nem hallunk majd a kutyaugatásnál vagy kakaskukorékolásnál hangosabb, fájóbb, lelkünket sebző hangokat.