Aki vidéken nő fel, belenő a kertésznadrágba?

Azt mondják, ha vidéken nősz fel, belenősz a kertésznadrágba. Hogy egy vidéki lány mindörökre az marad, olyan, aki szereti a földet, az azzal járó munkát. Aki beszéli a növények és az állatok nyelvét. Akinek az arcát a vidéki levegő sminkeli pirosra, haját a napfény fonja hullámosra. Bárhogy is, én erre alaposan rácáfoltam gyerekként: hófehér volt a bőröm, a napfény elől futottam a szobámba, és hamar megfogalmaztam és nyilvánvalóvá tettem a családom számára:

nincs az a jó szó, pénz, megvesztegetés, ami engem a kerti munkára rábírna.

Pedig szerettem a vidéki életérzést. Mivel pici faluban nőttem fel, ahol a kertnek és az állatoknak nagyobb területe volt, mint a házunknak, ennek az életnek minden mozzanata belém ivódott. Tudom, milyen az ól szaga, amiben a naposcsibék eszik a slótot. Tudom, milyen, ha hozzáérsz a disznó orrához, és a kiskacsák valószinűtlenül sárga tollazatára is emlészem. Tudom, milyen menekülni a kakas elől, és megszeretni a kakast, miközben a pulyka elől futsz.

Nálunk az évszakok nem arról váltak felismerhetővé, hogy lecseréltük a ruhatárunkat, sem pedig az időjárástól, hanem arról, hogy éppen hol tartanak a kerti munkálatok. Az aratás a nyáré volt. Ha arattunk, akkor pont a közepéből jöttünk ki a nyárnak. Szerettem nézni, ahogy dolgozik a kombájn, a talpam széle fájt a tarlótól, valamiért mindig papucsban tébláboltam ott. Felmásztam a teherautóra, ami tele volt búzával, és miközben a kannába mertem a kezemmel a szemeket, figyeltem azt is, hogyan peregnek egymás alá, és hogyan nyeli el a lábamat a búzaláp. Azt a testes gabonaszagot néha még most is érzem nyaranta az orromban.

Onnan tudtam, hogy vége a nyárnak, hogy eljött a kukoricaszedés ideje. Olyankor én is felültem a kis traktorra, ami elölről amúgy úgy nézett ki, mint egy koca. Turcsi fémorrára szíjat tekert apu, és azzal rántotta be a motort. Így vittük ki a kertből az utánfutóval a kukoricát, amit leszedett a család. Aztán morzsoltunk, géppel is, kézzel is, reménykedve, hogy fehér lesz a kukorica csutkája, mert az azt jelentette, hamarosan férjhez megy az, aki a kezében tartotta.

Halottak napja előtt onnan tudtam, hogy közelegnek a fagyos napok, hogy a krizantémpalánták már nődögéltek a fóliasátorban. Tavasszal meg nálunk voltak először zöldségek a kertben, beindult a piaci szezon. Emlékszem, hogy esténként a fűre terítettük a piacra valót, lemostuk róla hideg vízzel a földet, hajnalban pedig apuék vitték árulni. Néha én is mentem csemegekukoricát eladni, az nem volt olyan rossz: sok új emberrel lehetett közben beszélgetni.

Hozzánk jöttek palántát venni a környékről kora tavasszal, meg később is. A fóliából kikerültek a hidegtől óvott, gondozott dugványok. Gyakran figyeltem, ahogy a mama kézzel szedi ki a gyomokat a földből, és megfogadtam, ha nagy leszek és ültetek valamit, nekem nem fognak ilyen kéretlen bizbaszok nőni mellette. Nálunk minden volt, és mindent vittek is: paradicsomot, paprikát, árvácskát. A mama mindig újságpapírba csomagolta a fiatal növénykék földlabdáit, gondosan, féltőn, óvón.

Aztán jött az ültetés, a kukoricavetés ismét. Élni kezdett a kert: ez volt az igazi varázslat. Hetenként váltott új ruhára a kertünk, és ezt nem győztem csodálni. Különösen a nagy kukoricasorért rajongtam, amibe mindig másért volt jó bemenni. Ha derékig ért, akkor jó buli volt benne végigszaladni, még ha össze is kaszaboltak a levelei. Ha meg már az égig ért, akkor meg az elveszősdi volt jó játék.

Ha megéheztem, csak beálltam a cukorborsó ágyásába dézsmálni. A fiatal, zsenge borsószemek mézként olvadtak szét a számban, majd a héjakat egyből be is dobtam a tyúkudvarra. A bolti répát azóta se bírom megenni, mert egyik sem ér fel az otthonival, amit csak kihúztam a földből, lemostam a vizes hordóban, majd megettem.

Szóval szerettem én ezeket. Csinálni viszont néhány dolgot szívből utáltam.

A föld saras tapintását nem tudtam elviselni a kezemen, hogy rajta marad, bemászik a körmöm alá, amit aztán kefével lehet csak kiszedni. A krumpliszedéssel pont ezért ki lehetett kergetni a világból. Eleve a krumplibogártól (mifelénk csak mandarinka) irtóztam, amiket le kellett szedni a krumpli leveleiről. Most is látom magam előtt, ahogy a mama és apu szedegetik az ecetes üvegbe. Ha krumplit kellett szedni, akkor kihúztam magamat a munka elől, iszkoltam be a házba, kitakarítottam alaposan, háromszor, hogy legyen kifogásom arra, miért nem a kertben dolgozom. Vagy tanultam, ha volt mit.

Pedig anyuék igazán próbálkoztak: zsebpénzzel, mesével, tanítással, küldetéstudat felébresztésével, és még ki tudja mivel: eredménytelenül.

Szerintem a mama akkor mondott le véglegesen arról, hogy belőlem becsületes kertészlányt farag, amikor csúfosan cserben hagytam szegényt a borsóágyásban. Ő vágta, tépte fel az elszáradt szárakat, én meg mellette álltam, tartva a két karom, hogy abba halmozza egymásra azokat. Egy darabig szépen végeztem is a feladatom, mígnem megláttam, hogy átslisszol a szárak között egy seszínű pók. Akkora, mint a hüvelykujjam körme. Azon nyomban ledobtam az akkorra már termetes halmot, a mama legnagyobb megrökönyödésére. Mire szegény egy szót szólhatott volna, én már kiléptem a kertkapun, hangosan sivítozva, hogy „póóóók!"

Ha jobban belegondolok, nem is a kerti munkát utáltam én annyira, hanem a hozzá tartozó, váratlanul felbukkanó gilisztát, bogarat, pókot.

Talán az is motivált arra, hogy nagyvárosba menjek tanulni, hogy ott nincsen kert, és kevesebb a bogár is. Úgy hat évig ki is élveztem a városi létnek ezt a privilégiumát, de aztán apránként elkezdett hiányozni, és beszivárogtak az életembe. Előbb csak egy tenyérnyi zöld terület, ahová kiülhettem elfelejteni, hogy egy betondzsungel közepén élek. Aztán egy kis házi koktélparadicsom, amit az ablak kis virágládájában neveltünk. Aztán egy kis virág, ami csak úgy gyönyörködtetett a polcon.

A végén meg ott álltam ugye, egy ágyás fölött, hogy nőttek-e már a kis dugványaim valamennyit, és azon tanakodtam, hogy mit hová tegyük a saját kertünkben.

Hirtelen elkezdtem azzal zaklatni anyámat, hogy a virágot, amit vettem, mennyiszer locsoljam. Milyen földbe ültessem át. A fa alá milyen virágokat ültessek. Normális -e, hogy besárgul a tiszafa lombja, miután megmetszettük. Ki fog -e halni (ó, ne)? És hogy tényleg olyan is van, hogy a fa megbetegszik, mert a gyökere olyan talajrétegbe kapaszkodik, ahol nem kap elég tápanyagot (hogy mi)?

És kiderült, hogy ez hasonló, mint amikor a főzéshez kérek tanácsot. A csipetnyi, a maréknyi helyett olyan szavak röpködtek, mint hogy addig öntsd, míg látod, hogy szomjas, vagy hogy ne ültessem "olyan mélyre" a hagymát. Mennyire mélyre? Hát egy ujjnyira. Melyik ujjnyira?!

Mindenesetre ez nem tántorít vissza attól, hogy folytassam a kertészkedést. Ugyan még mindig irtózom a bogaraktól, de egy jó kesztyű megoldja ezt a problémát. Igaz, hogy a virágok szomjanhalása ellen még mindig a férjem tesz hatékonyan, de most, hogy a második tavaszt várjuk jönni a kertünkben, lassan a helyére kerülnek a dolgok.

Tudom, hol szeretnek lenni a virágaim. Tudom, hol nem maradnak meg. Már kijelöltük a végleges helyet a zöldségeskertnek és a komposztálónak, mert jól termett minden az előző évben.

Van ebben a kivárásban, alakításban valami megnyugtató. Hogy teszek valamit a kertért, aminek csak hónapok múlva lesz meg a látszatja. Hogy állandóan tesztelek, tapasztalok és változtatok.