Vidéken megművelték a kertem a szomszédok, a panelban a bazsalikomot se locsolja meg senki

Szocio

Vidéken megművelték a kertem a szomszédok, a panelban a bazsalikomot se locsolja meg senki

Szinte a teljes életemet tanyán, falun töltöttem – vidéki embernek érzem magam, és ugyan (kis)városban élek jó pár éve már, a munkáim jelentős része pedig Budapesthez köt, a lelkem azért vidéki maradt.

Talán azért, mert van valami minden problémát áthidaló kölcsönösség a vidéki emberek között, akik egy olyan adok-kapok közösségi társasjátékot űznek, amelynek szabályai nincsenek lefektetve, mégis mindenki ismeri őket és jó esetben ezek szerint is játszik.

Nem fogom misztifikálni a vidéki élet tisztaságát, se a vidéki emberek egymás felé fordulását és kézzel fogható jóságát, de azért van abban valami, hogy a nehezebb életkörülmények és az egymásrautaltság mindenkiből előhozhatja azokat a pozitívumokat, amelyek szebbé és élhetőbbé teszik a közös létezést. Természetesen a szoros egymás mellett élés mindenféle viselkedést kiválthat, de én magam csak jót kaptam tőle. A kertszomszédoktól meg a szomszéd-szomszédoktól is.

Amikor nagyon fiatal nőként és anyukaként először birtokba vettem az igencsak alacsony komforttal ellátott első (igazi) otthonom, járt ahhoz egy ötszáz négyszögöles kert is. Dupla teleknek számított, és furcsa, nyeles alakzattal bírt. A házat meg valahol a két telek közé félúton építették fel. Így előre-hátra is volt tér bőven.

További nagy előnye volt a kertnek, hogy már a birtokba vételkor akadt rajta szép számmal gyümölcsfa: volt ott egy vén diófa, ami akkor még középkorú volt csak, de termett bőven diót, állt rajta egy óriás gyümölcsöket termő cseresznye is, meg jó pár, minden harmadik évben termő barackfa is.

A szomszédok hamar észrevették, hogy igazából kicsit se konyítok a kerthez, túlnő rajtam a feladat, és akkoriban még a fogam se fűlt a kerti munkákhoz, gyorsan jött a sok gyerek, a várandósságok, a szülések, a sok kicsi csemete körülöttem nem hozta meg a kedvem a hajnali kapáláshoz, öntözéshez. Szó, ami szó, örökké fáradt voltam.

Mégis hamar virágba borult a kert, nem maradt azért parlagon. Mert a körülöttem élők szerettek tenni-venni a saját kertjeikben, és

mivel nem bántam, egy-két szezon alatt belakták az én kertem is.

Persze próbálkoztam azért magam is, nem olyan nagy sikerrel, mint a tapasztalt kertészek, de nem volt ebből probléma soha.

A második nyáron sikerült tököt termesztenem. Nem tudom, miért éppen az hozott sikert, rajtam kívül nem szerette senki a családban, de a tök megeredt, aranyszínű virágokat majd akkora termést hozott, hogy csodáltam, csak éppen nem tudtam nagyon mit kezdeni akkora mennyiséggel.

A szemben lakó szomszéd néninek viszont sok disznója volt és a disznók köztudomásúlag szeretik a tököt. Így aztán nem egy reggel mentem ki úgy a kertbe, hogy szépen meg volt locsolva, a gyomlálás is megtörtént, cserébe átlopakodott a tök egy része a szomszédba. Néha beszéltünk erről nyíltan is – ez volt a mi kis hallgatólagos egyezségünk.

Neki tökre volt szüksége, nekem arra, hogy ne borítsa el a gaz a kertet.

Pont összepasszolt két érdek.

De volt olyan reggel is, hogy a kert egy részébe hirtelen babültetvény került. Azt meg egy másik szomszéd teremtette oda figyelemből, szeretetből. Ő szólt előre, tudjak róla, ki ne tapossák a gyerekek, ha bánom, szóljak. Dehogy bántam. Abban az évben rengeteg bab került a fazékba nálam is, a szomszédnál is, de még azoknál a szomszédoknál is, akik nem ültettek nálam babot. Azok inkább időben leszedték a beérett, lepotyogni akaró barackot, ne vesszen kárba, és mire kettőt pislantottam, egy része baracklekvár formájában került vissza hozzám.

Más a cseresznyét vitte és süteményt kaptunk érte, megint más héjas diót kért-vitt és pucolva hozta vissza vagy diós kalács formájában.

Akkoriban így gazdálkodtam és cseppet se bántam. Sőt! Mivel látták, hogy nehezen boldogulok, nem hagyták, hogy kárba vesszen az, ami érték volt körülöttem. Én meg úgy éreztem, örökké csak kapok és kapok másoktól. Figyelmet, türelmet, tanítást és egy olyan közösséget, amely képes volt megtartani a benne élőket.

Most egy lakótelepen élek, alattam, felettem emberek, egy részük nevét se tudom, és hiába termett gazdagon az erkélyemen a citromfű, vagy bokrosodik, bolondul a menta, a fölöslegtől nem tudok csak úgy, a maga természetességében megszabadulni. Azt is tudom, ha motorra ülünk a párommal és egy hétre elgurulunk messzire,

a szomszédokkal nem olyan a viszony, hogy beugorjanak csak úgy meglocsolni a növényeket, száraz marad a cserepekben a föld.

Rajtam is múlik mindez, tudom. Kellene az én nyitottságom is a kölcsönösséghez, de mégis, a szívem mélyén érzem, hogy akkor régen, nem kellett mindehhez tudatos megfontoltság. Nem volt mögötte elhatározás, vagy szándék: az adok-kapok, figyelek, megoldjuk közösen olyan könnyed, kölcsönös magatartás volt, amit nem kellett észből szabályozni. Természetes volt, és értékmentő biztonsága nagyon, nagyon hiányzik.

Ajánljuk még: 

VESZEKEDÉS, HANGOS ZENE, MACSKASZAG – LAKVA ISMERJÜK MEG A SZOMSZÉDAINKAT
PATTHELYZET SZÜLŐKÉNT: „A TE KEZDTED” KONFLIKTUSOK FONTOSABBAK, MINT HINNÉNK