Ott is mindig a másik kezdte a … bármit. A veszekedést. A beszólogatást. A csipkelődést.
A másik szólt előbb csúnyát, a másik gúnyolt előbb és megint a másik csapott oda. Ő lökött előbb vagy nagyobbat. Ő rakta ki gáncsoskodó szándékkal a lábát, vette el, dobta vissza csúnyán, hagyta ott, dugta direkt el, ette meg, kapta be, öntötte ki, tépte el, hagyta el, és persze árulta be…. A megszólított sose. Mindig a másik.
Sose tudtam meg az igazságot, az egész gyerekkoruk kevés volt ahhoz, hogy ráleljek a teljes igazságra, mert nemcsak az igazi vétkes nem került elő sosem, de rendszerint egy olyan szövevényes, hetekre-hónapokra-évekre visszanyúló adok-kapok történetekbe futottam, hogy
esélyem se volt visszafejteni a szálakat.
És mivel sose leltem meg az igazságot, így sose tudtam mindenki számára elfogadható igazságot se tenni, és bevallom, néha erőtlenül csak arra kértem őket: legyenek már jó testvérek. (Azt a teremburáját!) Ne bántsák egymást. Aztán ilyeneket is mondtam: „Azonnal hagyjátok abba! Nem érdekel, ki a hibás!” Vagy „ha nem hagyjátok most, de ebben a pillanatban abba a veszekedést, egyikőtök se…” és ide betoldottam valamilyen aktuális, számukra kellemetlen elvonást vagy fenyegetést. Például nem mehetnek el ide-oda, nem kapnak ezt azt. Sokszor csak nevettek ezen, de azért többnyire ideiglenesen megoldódott a kérdés, egy rövidke időre abbamaradt a testvérek között a civakodás. Kicsit elsimult minden, hogy aztán egy óvatlan pillanatban (mindig akkor, amikor hátat fordítottam) újra kitörjön a ramazuri.
Egy ideig féltem, hogy valamit elrontottam, és az én fiaim már örökké így maradnak.
Lelki szemeim előtt láttam őket legényként, ahogy marják egymást. Mert ha kisgyerekként azon is képesek összekapni, mert a másik úúúgy nézett, akkor mi lesz később? Élethosszig tartó háború lesz egy rossz mondat miatt? Vagy összekapnak majd az örökségen?
Aztán egy alkalommal, a legnagyobb fiú oltári nagyot esett biciklivel, sürgősségi, kórház majd nagy hirtelen meg is kellett műteni a karját. A srácok egy rövid időre az akkor már tényleg idős Dédikével maradtak otthon, mi szülők a kórház folyosóján féltünk nagyon, mi lesz, hogy lesz, mennyire hagy nyomot a sérülés.
Amikor késő éjjel hazaértünk, a két kicsi a terasz lépcsőjén ült összebújva. Sírtak. Nem azért, mert féltek ott a lépcsőn, a sötétben, hanem mert annyira féltették a testvérüket. Mindent el kellett mondani nekik részletesen. Mi van a tesó karjával, mit mondott az orvos, hogy sikerült a műtét, mikor gyógyul meg és persze mikor jöhet haza a testvérük.
Akkor megnyugodott a szívem, mert ráébredtem, hogy nincs semmi baj a srácokkal.
Civakodnak, mert gyerekek. Civakodnak, mert tesók. Civakodnak, mert ez a tanulás egyik formája,
így, ezen a módon is megtanulnak kiállni magukért egy közösségben, szót emelni maguk miatt vagy a másikért. Civakodás közben tanulnak meg konfliktust kezelni és sok mindent a békéről is. Hogyan kell szövetségre lépni, területet és nyugalmat óvni, hogyan kell építő módon harcolni.
Nekünk szülőknek nem sok dolgunk van, legfeljebb figyelni, hogy ne csapjanak oda túl nagyot, és ügyelni egy kicsit az egyensúlyra: ne mindig a leghangosabbnak legyen igaza és ne mindig a leggyengébb húzza a rövidebbet. Mást nem sokat tehetünk, illetve mégis. Ha mi felnőttek veszekszünk, akkor veszekedjünk jól. Csatázzunk intelligensen és tisztességesen, vagy eleve előzzük meg a felnőtt konfliktusokat. Ha nem megy, érveljünk higgadtan, engedjük néha győzni a másikat. Mutassuk meg, hogyan kell elengedni a haragot és azt is, mekkora értéke van egy időben útnak indított, őszinte bocsánatkérésnek.
Tapasztalatból tudom, hogy ez többet ér az összes (üres) szülői „fenyegetésnél” és erőtlen béketeremtési kísérletnél a gyerekek között.
Ajánljuk még:
