Gyerekkoromban a miénk volt az egyik legcsendesebb utca a környéken. Szűk és kacskaringós út vezetett keresztül rajta, mellette kisebb-nagyobb családi házak udvarral, hátsókerttel, sok fával és tarka virágokkal. Tavasztól őszig madárcsicsergésre ébredtünk, és az egyre ritkuló tücsökciripelésre hajtottuk álomra a fejünket. A szomszédban lakott néhány korunkbeli gyerek, de többnyire inkább felnőttek, a szüleinkkel és a nagyszüleinkkel egyidősek éltek mellettünk. Szerettem otthon lenni, az udvaron hallgatni a bogarak duruzsolását, amit végül az egyetemista éveim miatt kellett abbahagynom, s onnantól kezdve a villamos és a trolibusz sűrűsödő vagy ritkuló hangja jelezte, hogy éppen milyen napszak van.
Majdnem minden évben új albérletbe költöztem, és új szomszédokat kellett megszoknom. Másodéves koromban egy idős néni lakott mellettünk, ő két év alatt nem tudta megjegyezni sem a barátnőm nevét, sem az enyémet. De még így is az egyik legkedvesebb szomszéd volt: például ha nem voltunk otthon, mindent elintézett helyettünk, nyugodt szívvel bíztuk rá a pótkulcsot. És egyáltalán nem haragudott, ha kicsit tovább voltak nálunk a barátaink, vagy kicsit hangosabbak voltunk a kelleténél. Azt mondta, nem hallja és ezért nem is zavarja, és különben is, szórakozzunk nyugodtan, hiszen fiatalok vagyunk.
Aztán ott volt egy másik lakás, ahol szemben egy nyugdíjas házaspár élt. Egyedül laktam, ezért úgy érezték, biztos jól jön a segítség. Hétvégente többször kaptam egy kis ebédet, gondosan műanyag dobozokba csomagolva. Azt mondták,
tudják, hogy nincs rá szükségem, de szívesen adják, mert az unokájukra emlékeztetem őket.
De hogy megtörjem az idill méla illúzióját, természetesen van a tarsolyomban olyan emlék is, amit szívesen kihagytam volna. Éltem olyan lakásban, ahová rendszeresen behallatszódott a felső szomszédok veszekedése, vagy éppen a gyereksírás. Volt, ahol már azon tanakodtunk, hogy felmegy valamelyikünk segíteni megírni a kamasz gyerek leckéjét, mert az anyja egyszerűen képtelen volt erre, kiabálni azonban sosem volt rest, máskor pedig azon viccelődtünk, hogy vajon ugyanazzal a fiatalemberrel töltötte-e a szomszéd lány az éjszakáját, vagy esetleg új udvarlója akadt, mindenesetre jól sikerült az estéjük, ezt egyértelműen hallottuk. És olyan alsó szomszéddal is hozott össze a sors, aki körülbelül fél év után kitalálta, hogy mi éjjelente rendszeresen átrendezzük a szobát, de legalább is tologatjuk a bútorokat ide-oda. Nem tettük, de erről nem tudtuk sehogysem meggyőzni. Végül ráhagytuk, majd a következő fél év eltelte után elköltöztünk – nem miatta, de cseppet sem bántuk, hogy ő ott marad.
Ahány ház, annyi szokás – és annyiféle szomszéd, akikkel kénytelenek vagyunk együtt élni. Főleg, ha azután cserélődnek a lakók, miután mi már odaköltöztünk. A sokféle kellemetlenség ellenére én talán még szerencsésnek mondhatom magamat, különösen, ha eszembe jut egy valóban kellemetlen történet: egyszer egy fiatal pár kereste fel az újságot, ahol dolgoztam. Elmondták, hogy elviselhetetlen bűz terjeng a lépcsőházban, ahová körülbelül fél éve költöztek. Kiderült, hogy a gondozatlan macskaalomszagra már más lakó is panaszkodott,
a problémás szomszéd azonban nem értette a többiek panaszát, ő ugyanis egyáltalán nem érezte azt a csípős bűzt, amitől másokat a rosszullét kerülgetett.
Ez a szag a lakásokba is beszivárgott, s jóformán nem tehettek ellene semmit.
Amikor hazalátogattam az egyik nyáron, nagy meglepetés fogadott. Új család költözött az utcába. Nagy család nagy hanggal, ami nemcsak abban nyilvánult meg, hogy olykor kiabáltak egymással a családtagok, de a tizenéves gyerekek alkalomadtán meglehetősen hangosan hallgatták a kedvenc slágereiket, ami az összes szomszédot zavarta, mert ott mindenki megszokta, hogy az egy csendes kis utca… volt. S az idill helyett már csak a remény maradt, hogy egyszer hátha megváltoznak, vagy elköltöznek onnan, és akkor majd megint visszaáll a béke és a csend, amit mindannyian keresünk, amikor otthon vagyunk.
Ajánljuk még:
„MULASSATOK, NE VERSENYEZZETEK!” – INTERJÚ BERECZ ISTVÁNNAL
PIACTÓL A PLÁZÁIG – BEZZEG RÉGEN SEM VOLT MINDEN JOBB
NEM AZ ÉTEL A LÉNYEG, HANEM AZ EGYÜTTLÉT – A CSALÁDI ÉTKEZÉSEK EREJÉRŐL
„Szerető pótnagyit keresünk!” – A kölcsönzött rokonság intézményéről
