Stílus

Az öltözködés játék. Az ítélkezés felesleges bántás

Miért ítélkezünk mások öltözködése felett? Akkor is, ha kérnek, akkor is, ha nem: véleményünk van, mondjuk, harsogjuk, ha fáj is a másiknak. De miért is?

Időről időre előfordul: egy ismert nő közzétesz egy fotót, például egy kedves-mosolygós vacsoráról, és kommentek hada indul meg: miért azt viseli, amit, miért úgy, ahogy. Túl rövid a szoknya, túlzóan kivágott a blúz, túl koros az illető a szetthez... valami gond mindig akad. Szinte meg sem lepődök egy ilyen bejegyzésen. 

Görgetek tovább, nem sokkal később jön egy oldal, arról oktatnak ki mindannyiunkat, hogy négyéves kor felett tilos leggings-et viselni. Máshol meg azt harsogják az arcunkba, hogy ötven felett tilos a piros. Azzal is gyakran találkozom, hogy egy bizonyos testi paraméter felett ne tűrjük be a blúzunkat, eszünkbe ne jusson övet csatolni, és a hajunkat se engedjük szabadon szállni a szélben, ha már elmúltunk húsz évesek.

Olyan világban élünk, ahol az öltözködés tilalomfákkal van kirakva, és néha ugyan ezeket a tilalmakat jószándékú okoskodásba csomagolják, de sokszor abba se. Boldog boldogtalan öltözködési etikettet lobogtat felénk és sokan mindezt komolyan is veszik. Elhiszik, hogy aki lilát pirossal visel, az bolond.

Szerintem túl sokat foglalkozunk mások külsejével, az öltözködéssel, különösen mások öltözködésével, és túl sokat adunk mások véleményére ezen a területen. Pedig, ha lazábban vennénk ezt, akkor

megláthatnánk, mennyi játékra ad alkalmat az öltözködés, és azt, mennyire nem igaz, hogy a ruha teszi azt embert.

És bármennyire is népszerű az az elhíresült és az öltözködésre is utaló gondolat, hogy a „Stílus maga az ember”, én rögtön tudnék egy tucat ellenpéldával szolgálni. Tömérdek olyan történetre és helyzetre láttam rá, ahol, amikor divatot és öltözködési etikettet hírből sem ismerő, vagy azt nem gyakorló ember tett olyat, amitől leesett mások álla. Amikor nemes lélekre láthattunk rá a divatjamúlt külső alatt. Vagy a különc, provokatív, mások ellenszenvét és ítélkezését kiváltó öltözékbe bújt ember cáfolt rá a rossz véleményekre.

Az egyik ilyen – számomra legemlékezetesebb eset a Balaton partján történt meg velem, ahol éppen négy gyereket próbáltam meg kordában tartani. A legkisebb akkor alig pár hónapos volt csupán, és én a kicsik felügyelete mellett striákkal csíkozott hasamat takargattam veszettül, mások ne lássák „sérüléseimet”, megnyúlt bőrömet, visszahúzódni nem akaró hasamat. Őszinte leszek: az összes szép és fiatal nő látványát utáltam, mert minden megnyilvánuló szépség az én „hibáimra” mutatott rá.

Ennek fényében tekintettem mindenkire és jólesett negatív tulajdonságokat társítani mások szépségéhez. Oké, oké, hogy lapos a hasa, de biztos nincs egy okos gondolata. Persze, karcsú mint egy gazella, de milyen orrhangon beszél…..

Így tekintettem arra a fiatal nőre is, aki férfiak gyűrűjében érkezett mellém, harsányan nevetgélt, parányi bikinijéből kilógott mindene, lángoló haja és vörös, hosszú műkörmei láttán minden rosszat gondoltam felőle. Minden porcikám berzenkedett ellene. Naná, én adott életszakaszomban a legkevésbé se éreztem (jó) nőnek magam, négy gyereket koordináltam kimerülten, neki meg négy férfi tette a szépet. Persze, hogy ellenszenvet éreztem.

Aztán egy csoport érkezett ahhoz a szakaszhoz, ahol feküdtünk, ott telepedtek le ők is. Sérült gyerekek, nevelőkkel. A gyerekek rögtön a vízbe vágytak, de a bejáró elé előző nap vicces kedvű emberek nagy vörös köveket szórtak, nehéz lett volna nekik problémamentesen átjutni az akadályon.

Én csak néztem őket, nem igazán tudtam mit tehetnék, de az általam ellenszenvvel figyelt, vörös körmű nő felpattant, és műkörmeit nem sajnálva ugrott a nehéz köveket elrakni. Ő volt az első, aki mozdult, azonnal és kérés nélkül segített. És abban a segítségnyújtásban nem volt semmi magamutogatás. Nem parádézott, a lehető legtermészetesebb módon tette azt, amire ott abban a helyzetben képes volt.

Erős lecke volt számomra, és

hiába látszott ki előtte, közben és utána is mindene a pirinyó bikiniből, többé nem tudtam ellenségesen tekinteni rá.

Az a tapasztalat sok mindenre rávilágított, többek között arra, hogy sokszor saját helyzetünkből kitekintve szimpla irigység miatt ítélkezünk mások felet. És nem azért verjük a másik öltözéke felett a dobot hangosan, mert túl rövid a szoknyája, sokkal inkább azért, mert irigyeljük azt a bátorságot és szabadságot, ami annak a másiknak megengedi, hogy magárra húzza a minit.

És sokszor azért ítélkezünk más külseje láttán, mert nem vele, sokkal inkább önmagunkkal van bajunk. Az az igazán stílusos és trendi, ha képesek vagyunk ezt levetkőzni és egy életre szögre akasztani.

És hogy most az ízléstelen lett a divat? Lehet, de ha tudjuk, mi a fontos, talán az öltözködés szerepe is a helyére kerül az életünkben.

Ajánljuk még:

„Ne dobj ki semmit!” – így öltöztek liszteszsákokból az amerikaiak a nagy világválság idején

Minél nagyobb a nehézség, annál erősebb fokozatra kapcsol a kreativitás – többek között ezért tapasztalhatjuk, hogy aki igazán nagy bajban van, kevesebb energiát fordít panaszkodásra. Az 1930-as, 40-es évek Amerikájában lett volna ok a csüggedésre, hiszen a nagy gazdasági világválság mindenkit alapvető méltóságában tépázott meg. Ebben a nehéz helyzetben iparágakat és társadalmat összekovácsoló erővel született meg a lisztes- és gabonás zsákok újrahasznosításának ötlete, ami aztán egész divatirányzattá nőtte ki magát. A férfiaknak köszönhetjük, de a nők vitték sikerre.