„Most az ízléstelen lett a divat” – Interjú Schiffer Miklóssal

Stílus

„Most az ízléstelen lett a divat” – Interjú Schiffer Miklóssal

Az elmúlt egy évben látszólag mellőzött téma volt, de ahogy egyre jobban kinyílik a világ, ismét hangsúlyosabbá válik az életünkben az öltözködés és a stílus. Hol tart ma a divat? Mi fán terem a stílus, és mire számíthatunk a pandémia után? Schiffer Miklós stílustanácsadóval beszélgettünk.

Kezdjük az alapoknál, hiszen van, amit nem lehet elégszer hangsúlyozni! Mi a különbség a stílus és a divat között?

Sok oldalról lehet megközelíteni ezt a témát, de a legegyszerűbb megfogalmazás szerint a stílus a sajátunk, a divatot pedig diktálja valaki, létrehozzák nekünk, mint egyfajta kifejezési formát. Egyszer tetszik, máskor nem, egyszer érezzük, másszor nem. A stílus ezzel szemben a saját vizuális világunk és gondolataink megnyilatkozása, amit mi magunk találunk ki és építünk fel. Az egyiket tehát meg lehet venni, a másikat föl kell építeni.

Giorgio Armanit érdemes ilyenkor idézni, aki azt mondta, hogy a stílus és a divat között a minőség a különbség: ez nem a ruha, hanem a gondolat minősége. Amit kiválasztok, amelyik színhez, formához nyúlok, azt tudatosan teszem, beillesztem egy általam kreált képbe. Ha csak azért veszem meg, mert divatos, vagy, ami még rosszabb: mert van rajta egy jó nagy felirat, amivel én magamat akarom pozícionálni valahová, akkor csak hordok valamit. A brand nagyon jó dolog, mindig is a divat része volt, de amikor a brand túlnyomul a tárgyon, akkor túlzássá és terhessé válik. Ezt éljük ma. Az igazán stílusos embereken nagyon kevés brandet, azaz feliratot látunk, mert nem a márkával azonosítják magukat, hanem azokkal a színekkel, formákkal, darabokkal, amelyeket önmaguk számára fontosnak tartanak és kiválasztanak. Az ilyen emberek is természetesen viselnek „menő” darabokat, de igyekeznek a nagy feliratokat messze elkerülni.

 
Fotó: Schram András
 

Vagyis a „kis fekete” sosem lesz divatjamúlt?

Ez épp így igaz. Karl Lagerfeld mondta, hogy egy kis feketében sosem leszel sem alul-, sem fölülöltözött. Az mindig tökéletes. Vannak alapdarabok, amikkel nem lehet hibázni – persze, ez nem azt jelenti, hogy csak ezeket kell viselnünk.

Például egy farmer, fehér inggel?

Igen, a farmer, fehér ing egy alap klasszikus. Aztán ebben tudunk lejjebb vagy följebb lépni, és akkor már az is számít, milyen a színe, szabása, koptatása, de maga az együttes alapvetőnek számít a mai gardóbokban.

Azt gondolná az ember, hogy ma már sem a divat, sem pedig a stílus nem pénz kérdése, hiszen eléggé el vagyunk látva a fast fashion kínálattal, mégsem automatikus, hogy a nagy választékból mindenki megtalálja a saját stílusát. Stílusérzékkel születni kell vagy megtanulható?

Lehet tanulni, de azt nem gondolom, hogy „meg” lehet tanulni. Ki lehet alakítani egy jó stílust anélkül, hogy a nagy tervezők érzékével rendelkezne valaki. Ha például az ember ügyesen választ példaképeket, és az ők öltözködési módozatait utánozza, esetleg beszerez néhány sorvezetőként használható könyvet, akkor megtanulhatja az alapokat, amelyekre építkezhet – jól vagy rosszul. Ismerek olyan embert, aki nagyon jól építkezik és olyat is, aki kevésbé jól, de mindig tisztelem, ha valakiben van akarat. Előfordul, hogy az utcán nagyon furán öltözött embert látunk, és elsőre csak az tűnik fel, hogy furcsa, de aztán észrevesszük: ezzel valamit ki akart fejezni. Ez a furcsaság még mindig jobb, mint a fantáziátlan egyforma szürke pufikabát.

Unalmassá is válhatunk akár, ha alapdarabokat hordunk?

Nem, a klasszikus alapdarabok sosem lesznek unalmasak, mert mindig egy kicsit máshogy fogja hordani, mindig lesznek újabb formák, fazonok, de a klasszikus sosem megy ki a divatból. Nekem egyébként nincs semmi bajom a ma unalomig látható zsinóros derekú tréner nadrágokkal sem, hiszen adott korszakban mindig az aktuális kor sportruházata lett casual. A 20-as, 30-as években a póló, a tenisz, a lovaglás határozta meg a casual divatot, előtte pedig a vadászatból kerültek be a városi öltözetbe a pulóverek, a bricsesznadrág. Ma a tréningből, a futásból kerül be a tréningcipő és a tréningnadrág. Ezzel nincs semmi baj, csak ne temessük el a klasszikust. Ne nézzük ki a színházból azt, aki még mindig öltönyben és fehér ingben jelenik meg, vagy kis fekete ruhában! Ne kelljen neki magyarázkodnia, hiszen klasszikus 20 év múlva is lesz, amikor esetleg már nem lesz tréningcipő.

Magyarországon nem túl színes az utca.

Ez egy érdekes dolog: mondhatni, igen, de azt is, hogy nem. Részben persze generációs kérdés, de attól is függ, hogy valaki városi környezetben él vagy vidéken. Egyszer egy külügyminisztériumi rendezvényen rettenetesen öltözve jelent meg valaki, majd kiderült, hogy az illető tizenkét évig Rómában élt, és nem ragadt rá semmi. Van, aki életében három napot tölt Olaszországban, és mediterrán ízlése lesz egész életében, és van, akinek pedig tizenkét év római tartózkodás sem képes minimális stílusérzéket kifejleszteni. Attól persze lehet ő nagyon jó ember vagy éppen fordítva, ez nem függ össze. Ez nem minősíti az embert soha, hiszen ezt a vizuális képet van, aki érzi, de olyan is, aki nem tartja fontosnak. Aki nem érzi, nem is tudja, hogy mi miről beszélünk.

Gyakran látni olyan járókelőket is, akik nem az alkatuknak vagy a koruknak megfelelően öltözködnek. Ez is stílushiba?

Két különböző jelenségről van szó. Aki nem az alkatának megfelelően öltözködik, az gyakran inkább önképzavarban szenved, a korral kapcsolatos probléma ennél összetettebb. Benne van az is, hogy a mai elvárások szerint minél fiatalabbnak kellene kinéznünk, mert nem fiatalnak lenni bűn. Ebben nyilván a médiának is nagy felelőssége van.

Az örök darabok a korral változnak?

Nincs köze a korhoz, inkább a hossz változhat, például egy szoknyánál. Vagy a dekoltázs. Amikor bizonyos X-en túllép valaki, nyilván átgondol bizonyos dolgokat, de ne feledjük, a feszülő ruha már a huszonéveseken sem néz ki minden esetben jól.

 
Fotó: Schram András
 

Stílustanácsadóként miből inspirálódik?

Semmiképpen sem a divatbemutatókból, most különösen nem. Nagyon sok művészeti albumom van, építészet is, öltözködéskultúra, életrajzi könyvek nagy tervezőktől, amelyekből kiderül, hogy ők honnan inspirálódtak. Az én inspirációs korszakom a 20-as, 30-as évek férfidivatja. A nagy tervezők, akik markánsat alakítottak mind ebből az időszakból próbáltak kiindulni, Armanitól Tom Fordon át, vagy az építészethez nyúltak, mint Gianfranco Ferré. A korabeli sportok kultúrája és ruházata, a military vonal letisztult szabásmintái ugyancsak érdekesek.

Miért a katonai vonal? Mert praktikus?

Egyrészt praktikus, másrészt rettentően férfias. Én még mindig azt gondolom, hogy egy férfi jobban néz ki egy jól szabott sötétkék öltönyben, mint kötött nadrágban és selyemblúzban. Nem feltétlenül vagyok „divatos” ezzel a véleményemmel ma, mert egy nagyon furcsa „átgondolása” zajlik az értékeknek. Elfogyott a kreatív ötlet, és az egész átment egy önmegvalósító bábszínházba, aminek a fő célja a meghökkentés, a polgárpukkasztás a divatban. Nem hordható darabok szültnek. A lényeg, hogy felfigyeljenek rád, hogy beazonosítható legyél.

A híres firenzei Gucci divatház kollekcióiban például az egyes darabok szépek, finoman megmunkáltak ugyan, de a kirakatban már fura kombinációk jelennek meg. Minek kell egy selyemruhához olyan barna kötött harisnyát föladni egy nőre, amit a szobalányok hordtak a 30-as években? Ez nem kreatív, ez számomra azt üzeni, nincsenek új és finom ötletek

Most az ízléstelen lett a divat.

Ráadásul itt van még a gender-téma is, ami egyébként azért érdekes, mert egyik irányban mindig is működött. Gondoljunk csak Marlene Dietrich színésznőre, aki mindig széles vállú férfiöltönyöket hordott – persze, női szabással – és a híres MD magas gombos nadrágot. Vagy az amerikai Ralph Laurenre, a francia óriásra, Yves Saint Laurentre aki a nőknek tervezett frakkot, szmokingot. Fordítva ez nem könnyen működik. Nem könnyű – a nagy nyomás ellenére sem – kötött ruhába bújtatni a férfit. Én legalább is nem szeretnék jersey kötött ruhában és masnis lakkcipőben járkálni.

Ha Írországban vagy Angliában sétálunk, gyakran szembejön az utcán az öltönyös férfi, púderrózsaszín férfiingben, ami nagyon elegáns. Ehhez a képhez Magyarországon valószínű, hogy sztereotípiák kapcsolódnának.

Nagyon poros még sajnos gyakran a gondolkodásmódunk. A saját Facebook-oldalamon is tapasztalom, hogy például a zokni nélküli férfit nem bírják megjegyzés nélkül hagyni, miközben Nyugat-Európában a legjobban öltözött férfiak nyáron zokni nélkül hordanak bőrcipőt, Londontól Stockholmig, Moszkvától Párizsig. Ugyanez a helyzet a színekkel. Azért is gondoltam, hogy érdemes a színekről írni, hogy az emberek találkozzanak azzal, hogy a zöld egy férfi ruhatárában akár öltöny is lehet, nemcsak zokni vagy pulóver. Ez az, amit meg kéne értenünk: a világ sokkal színesebb, sokkal befogadóbb, sokkal gazdagabb, mint ahogy azt mi kihasználjuk.

Történelmi okai is vannak ennek a beszürkülésnek. Például a szocializmusból megmaradt „fal mellett járás” beidegződése, de korábbi időszakból, a 30-as, 40-es évekből a szegénység emléke, aminek az eredménye a nem feltűnés, észrevétlennek maradás reflexe. A szocializmusban volt egyfajta puritanizmus, az emberek nem tanultak meg személyiségek lenni, mert személyiségnek lenni mindig veszélyes volt. Ez még mindig működik, ezt igazolja részben a színek mellőzése is a ruházkodásban.

Valóban, a Színes könyvben látható korallszín férfi felső, hasított bőr dzsekivel és napsárga cipővel nem feltétlenül jön szembe ma az utcán.

Azért nem jön szembe, mert a társadalomnak van egy kódrendszere. Amikor kint vagyok Londonban, előfordul, hogy én is megveszek olyan színű inget, amit ott szívesen hordanék, de itthon már nem biztos, hogy föl fogom venni. Aznap, amikor fölveszem a csíkos ingemet lila nyakkendővel, ott, Londonban még tizennégy másik férfi jár hasonlóban, míg itthon, ha valaki fölvesz egy élénkebb színű zakót, ebben a barna, szürke, fád színvilágú környezetben, már az is feltűnő. Nem biztos, hogy mindenki olyan erős egyéniség, hogy következetesen merjen így járni és nem hiszek a diktátumokban: mindenkinek magának kell kitalálnia, milyen színben érzi jól magát.

Végülis, a stílus vélemény a világról.

Így van, de ezt nem sokan merik következetesen és hosszú távon felvállalni. Tanácsadói munkám során azt tapasztaltam, hogy amennyiben egy cég első vagy második számú vezetője egy igényesebb férfi vagy nő, akkor ez egy idő múlva feltétlenül látszani fog a vállalata öltözködéskultúrájában. Ha a vezér furcsán néz arra, aki rövid ujjú ingben van vagy strandpapucsot hord, akkor egy idő múlva senki nem fog rövidujjúban megjelenni, vagy papucsban csoszogni, akinek számít, hogyan néz rá a vezető. Egy-egy ember is tud tehát nagy változást okozni.

 
Fotó: Schram András
 

A stílus nem csak a ruházatot jelenti: akkor lesz harmonikus, ha a viselkedéssel is összhangban van. Többek között erről szól a Köszönöm, kérem című könyve is. Milyen rétegei vannak a stílusnak?

Alapvetően a kultúra határozza meg a stílust. Az olvasottság, a nagy trendekben való tájékozottság – nem a divatra értem, hanem társadalmi, gazdasági, kulturális jelenségekre – mind a stílusformálás eszköze. A könyvben is leírom, hogy kevés is elég lenne, de már a minimum sincs meg. A megköszönés, egyáltalán a köszönés is nehezen megy már. Sőt, a visszaköszönés is. Beszállunk a társasház liftjébe és csak figyelem, hogy egyáltalán ki fogadja a köszönésemet, nemhogy előre köszönne. A magyar nyelv igazán kifinomultan fejezi ki a viszonyokat: lehetünk magázódva is nagyon udvariasak, bensőségesek, és tegeződve is rettentően idegenek. Annyira felgyorsult minden, hogy ezek az árnyalatok kikopnak a hétköznapokból.

A Márai-féle polgár, akinek a neveltetésébe ezek még beletartoztak, ma már nem létezik.

Az a független és saját értékrendjével tisztában lévő, „lefelé nem nyom, fölfelé nem nyal” polgár ma már nem divat, mert a társadalom értékrendszere azt diktálja, hogy „felelj meg!”. Nagyon fontos lenne odafigyelni, hogy a társadalomban maradjanak olyan alapértékek, amire mindig építeni lehet. Ez olyan dolog, mint az öltözködés: ehhez fegyelem kell.

A stílus fegyelmezettséget, tartást is ad. Távoli analógia, de nagyon aktuális: amikor a pandémia otthoni munkavégzésre kényszerített, elég hamar rájöttünk, hogy az otthoni munkához is fel kell öltöznünk rendesen ahhoz, hogy hatékonyan dolgozzunk. A ruházat a közérzetünket, hangulatunkat is meghatározza.

Ez nagyon fontos, és teljes mértékben igaz. Folytatván a gondolatmenetet: attól még meg lehet fésülködni, hogy otthon vagyok, különösen, ha Zoom-os meetingem lesz. Az öltözködés és az ápoltság mások tiszteletének jele is. Nem a ruha határozza meg, ki vagy, de aki vagy, úgy is öltözöl – ezt szoktam mondani. Egyébként örülni is lehet ennek: a stílus örömet okoz, mert miért ne lennék szebb, ha általa lehetek!

Mi történt a divattal az elmúlt egy évben?

Nem sok jó, hiszen a divat lényege, hogy megmutatjuk magunkat, ezért nem tesz jót neki a bezártság. Az összes nagy cég megpróbált a casual irányában alkotni: ma már a húszezer forintos melegítőnadrág mellett van nyolcszázezer forintos is, a béke kedvéért, hogy annak is legyen, aki ott akar költeni. A klasszikus ruházatot megtépázta a pandémia, az alkalmit pedig nagyon. Irgalmatlan a kereskedelmi és a divatcégek bezuhanása. Az online forgalom kicsit segít, de nem túl sokat: kijön a kollekció és máris 30%-os leárazással értékesítik. Bizonytalanság van.

 
Fotó: Gregory Iron Photography
 

Nem lehet, hogy korábban túl nagy volt a dömping?

Persze, el volt ez túlozva. Giorgio Armani meg is mondta: teljesen át kell gondolni mindent. Az volt a baj, hogy a fast fashion logikát a nagy cégek is átvették: belekerültek abba a spirálba, hogy úgy érezték, valamiről lemaradnak, ha nem tudnak mindennap valami újat mutatni. Erre mondta Armani, hogy nem lehet naponta új Armani kollekciót tervezni, mert annak mondanivalója, filozófiája, színvilága van. És nem is kell. A nagyok mostanra elégelték meg ezt az állapotot. Nem lesz már cruise-collection meg pre-collection – a Chanel évente 12 kollekcióval jelent meg, de minek?

Régen az embereknek volt egy klasszikus cipőjük és vettek egy vagy két sportos cipőt. Ma már kell alkalmi sportcipő is, ez a formal casual, aztán kell magas szárú, széles talpú, fehér talpú, sárga, kék, zöld satöbbi. Most ez alább fog hagyni. Egyrészt sok cég bezár, akik pedig talpon maradnak, azoknak a túlélésért új és kreatív ötletekkel kell előállni.

Kreativitásból ugyanis nagyon gyengén szerepelt a divat az elmúlt években.

Vajon az elkényelmesedés és a pandémia elmúltával visszatérünk-e a jól bevált klasszikus stílushoz?

Klasszikus mindig lesz. Ez a folyamat zajlik, ahogy a szabóságok is visszatértek. A férfiak kezdenek visszafordulni oda, ahonnan indultunk a 20-as években, amikor megjelent a konfekció. A klasszikus megmarad, de létrejön egy új stílus a klasszikus és a casual között, a kettő keveredéséből: a kényelmi elemeket ötvözi, új hangulatokat teremtve.

Az ilyesfajta változásokban milyen szerepe van például egy Pantone Intézetnek, amely az év színeit jelenteti meg? Idénre például a világos szürkét és a napsárgát választották.

Ezeket a színeket a szövetcégek miatt adják ki, hiszen a szövet- és alapanyaggyártás mindig megelőzi a divatot. Amikor megjelenik egy-egy divatszín vagy minta, lehet tudni, hogy az a szövetcégek anyagkínálata miatt van, amiből a nagy divatházak válogatnak. Az ipari formának a nagy mennyiség és a jól indusztriálhatóság adja az értékét. Érdekes egyébként, hogy amióta a divatvilágban dolgozom, a mérettáblázaton senki sem tudott változtatni: van a rövidített, az átlagos és a nyújtott méret. A kereskedelem már azon dolgozik, hogy pár év múlva saját alkatunkat, méretünket beazonosító kapukon fogunk betérni a boltba, majd olyan polcok fognak világítani, ahol a személyes méreteinknek megfelelő darabokat megtaláljuk. Az utóbbi húsz-harminc év klasszikus kereskedelme át fog alakulni.

Ajánljuk még: