Az otthonunk is árulkodik arról, ahogy változunk

Otthon

Az otthonunk is árulkodik arról, ahogy változunk

A barátnőim között van kettő, akik egymással teljesen szembemenő életformát választottak maguknak. Az egyik vidéken él, tyúkokat tart és céklát pucol a konyhában, azt se bánja, ha százfelé fröcsög a leve. A másik meg városban él és az utóbbi években egyre inkább a minimalizmusra törekszik.

Mindkét lányt szeretem, egy bizonyos pontig tudok azonosulni egyikkel is, másikkal is, de bevallom, a fröcsögős céklapucolás közelebb áll az szívemhez és a saját életformámhoz is. Akkor is, ha városban élek.

Ismerem még a másik, a minimalizmussal barátkozó barátnőm régebbi életformáját is. A minimalizmus előttit, amiben gyakori időtöltés volt a vásárlás – az új, de teljesen haszontalan dolgok vásárlására akkoriban nem csodálkoztam rá, magam is űztem ezt a sportot. Annál nagyobb a csodálkozásom mostanában, amikor szembesülök ezzel az új, letisztult, hipervilágos és mindenmentes életmóddal. Olyan, mintha kihipózta volna valaki abból a térből az életet, ahol ő most egyébként köszöni szépen, jól érzi magát.

Tér az ugyan van bőven, nem szorul össze a család, de valahogy nem esik annyira jól mostanában a látogatás, mint akkoriban, amikor bugyihegy tetején ittuk a kávét vagy a bort és színes selyemkendőkkel takart lámpák szórták ránk meleg fényüket.

Most minden hófehér. Sehol egy mágikus színű kendő, nem lógnak sálak az ajtók belsejére vert kis kampókról. A kampókat is kihúzták rég. A polcokon nem zsúfolódnak nála a tárgyak és ettől felszabadultnak kellene érezzem magam, de bennem szorongást kelt ez az újkeletű üresség. Gondolatban százszor berendezem azt az otthont újra. Visszavarázsolom a színeket, meg a vicces formájú pamlagot, amin nem annyira kényelmes a fekvés, mint most a padlóra fektetett tatamin. De az a pamlag az otthon lelke volt. Ezernyi beszélgetés, közös álmok, kiborulások, sírás és szívből jövő nevetés tanúja. A pamlag nélkül mostanában döcögősebben indul a csacsogás. Attól is félek, hogy kilöttyen a kávé a szigorúan vendégeknek fenntartott bögréből a csillogóan fehér padlóra. Valamiért azt vizionálom, hogy azért fekete pont jár, és szertelenségem okán nem kapok majd több meghívást. Nem játszhatom el azt a kevés kis időt, ami mostanában barátságunk ápolására jut.

Régen számtalan bögre billegett a konyhapolcokon, mindegyiknek saját élettörténete volt, és ha mégse jutott tiszta bögre, akkor a mosogató alól előkapott befőttesüveg is jó volt.

Persze lehet, hogy azért sok most nekem ez a minimalizmusra hajtó törekvés, mert veszteségként élem meg az idő múlását, az emberi kapcsolatok alakulását és kopását. És talán összekapcsolom a kettőt. Nem a minimalizmus miatt olyan lüktető a szorongás a gyomromban, hanem mert érzem, ahogy elágaznak a sínek. Ki erre, ki arra tart. Én továbbra is futok a színek után, azokkal (is) melegítem a lelkem

és nem hiszem el, hogy valaki, akit ennyire szeretek, színek nélkül nem didereg.

A másik barátnőm – a céklás – meg egy igazi hippi. Mindig az volt, és ahogy telnek az évek, méginkább az. Milliónyi tárgy veszi körül, a gyerekek rajzaival van tele a fal, és mivel mostanában sok kérdése van az életről, angyalkák serege veszi körül. Porcelán meg viasz, hímzett, meg festett angyalok figyelik, ahogy pucolja a céklát, süt főz a tengernyi embernek, akik egy órára belopakodnak abba a térbe, ahol mindenki jól érzi magát. Pedig kampókkal van televerve az ajtó, meg a szekrények belseje is, és sose fogy el a mosatlan ruha a szennyesből.

Nagyok már a gyerekek, mosnak is magukra, de valahogy náluk (ahogy régen nálam is), a rend az kósza látogató. Jön és már megy is, a kávéscsészéjét se mossa el maga után.

Ahogy látom, mindkét barátnőm elégedett azzal, ahogy él, eszembe sincs igazából beleszólni abba, amit választottak.

Azon rég túl vagyok, hogy a magam vélt igazát másra toljam.

Én is változom. Sőt, folyton változom. Ahogy telik az idő, visszatekintve már nem találom a régi énem. Kevesebb álom marad meg reggelre és bármennyire is törekszem ennek ellenkezőjére, egyre nagyobb a zűrzavar. Hófehér falon színes-gyűrött selyemkendő a lelkem, és talán sose lesz elég angyal körülöttem.  

Ajánljuk még:

Tisztítsuk meg otthonunkat szokásaink megváltoztatásával
Sokaknak már elege van a lépten-nyomon szembejövő „zöld” témákból, amit némiképp meg is értek. Ezért azt javaslom mindenkinek, hogy csak arra koncentráljon, mi az, amit a saját életébe is adaptálni tud, aztán a változást kezdje egy kis lépéssel. Mert változtatni éppen az apró dolgokon a legkönnyebb – és valahol a legnehezebb is. Íme egy csokornyi ötlet, amiből egy-egy talán megtetszik annyira, hogy kipróbáld élesben!