A kevesebb több, de nem semmi! – Ilyen az én minimalizmusom

A horoszkópos humbugságok mögött lehet némi igazság, mert a Mérleg jegyében születve mindig a végletek között egyensúlyoztam, az arany középút volt az én El Caminom. Csak semmi szélsőség, semmi túlbuzgóság. A minimalista életmóddal is hasonlóképpen állok, tudom, hogy sokak szemében az önkéntes egyszerűsítés egyenlő a totális lemondás japán módszereivel, a magam részéről azonban hajlandó vagyok megalkudni az ésszerű lemondással.

Jó kérdés, hogy hol kezdődik az ésszerűség, ugye?

A tévedést megkockáztatva, szerintem ott, ahol fel tudjuk ismerni a tényleges vágyainkat és azt, amit a társadalom diktál belénk, mégsem térünk le a túlzások ösvényére azzal, hogy már arról is lemondunk, ami tényleges örömet okoz számunkra. A minimalizmusnak nincs mértékegysége, ami meghatározná, mikor kell valamire azt mondanunk, hogy elég. Csak éreznünk kell. Őszintén bevallani magunknak, ha nem vágyunk valamire, amit megkaphatnánk, és ha bevallottuk, hagyni, hogy elsodorja mellettünk az élet, mint az őszi faleveket.

De honnan jönnek a tévhitek a szigorúságról?

Marie Kondo 2011-ben írta meg a felesleges tárgyak, élmények és kapcsolatok elengedéséről szóló „Rend a lelke mindennek”című sikerkönyvét, ami nálunk, pazarló nyugatiaknál is népszerűvé tette a minimalizmust, én viszont máig vallom, hogy Kondo kényszeres kicsikét. Vagyis nagyon. Mert egy könyv lapjait kitépkedni az egyszerűsítés kedvéért nálam nem normális dolog, akkor sem, ha értem a spirituális miértjét.

A minimalisták szülőhazájában, Japánban, alapvetően szigorú elvek mentén kezelik ezt a fajta életmódot, ott tényleg nem ritka, hogy az emberek üres, szürke házakban éljenek, ahol a konyha polcain mindössze egy-egy bögre vagy fakanál kap helyet. Marie Kondo ennyire talán nem volt szélsőséges, de annyira igen, hogy sokakban azt a tévképzetet keltse, mintha a minimalizmusnak egyenlőnek kellene lennie a holmijaink szigorú kiselejtezésével. A keleti pőreség mögött azonban egy másik kultúra tapasztalatai állnak, amit nem mindig lehet a saját szokásainkra vonatkoztatni.

Hogy örökké egyszobás lakásban éljek, mert tulajdonképpen annyi is elég a létezéshez? Mea culpa, ez számomra elképzelhetetlen. Szélsőség. A könyvlapok kitépése, a lepedőn alvás, az utazásmentesség is.

A kevesebb több, de nem semmi!

Szeretem, hogy a minimalizmust egyre gyakrabban fordítják önkéntes egyszerűsítésnek. Kifejezőbb. A vaskalapos szortírozás és semmire törekvés helyett a szabad akaratból történő elengedést sejteti, és tulajdonképpen pont ezt teszem: magamtól mondok búcsút mindannak, ami feleslegessé vált az életemben. Afféle hipszter-minimalizmusra nem vágyom, ahol kötelező előírás valamitől megválni.

Mit jelent ezt a hétköznapokban?

Nincs tíz bögrém, de egynél azért többet találok, ha kinyitom a konyhaszekrényt. Van telefonom, csakhogy nem cserélgetném az új szériák piacra dobásakor. Bora Bora nem vonz annyira, hogy egy insta-sztori kedvéért elfecséreljem rá a pénzem, de Izlandot biztosan beveszem a jövőben.

Egy szó, mint száz: a rácsodálkozást kidobni az én szememben ugyanolyan mértéktelenség, mint két pofára habzsolni az élvezeteket, aztán megcsömörleni tőlük. Ha megalkuvó vagyok, hát az vagyok, de minimalista is csak úgy tudok lenni, ha megmarad a lehetőségem örülni a szép és jó dolgoknak a világban. Olyan hétköznapi módon.