Az egyik közösségi oldalon küldték a kis humorosnak szánt bölcseletet, ami mielőtt hozzám eljutott, már gyorsan körbefutotta a virtuális teret: „Minden jól nevelt gyerek mögött van egy mosolygó anya, aki otthon torkaszakadtából üvölt.” És ez szerintem nagyon nem jó.
Most akkor kell a zacc vagy sem? – kérdezi minden vasárnap reggel a párom, mert egyrészt szívén viseli házi arcápolási rutinom sikerét, másrészt kissé következetlennek bizonyultam ezen a téren, és szegény sose tudja, éppen mit várok, hova tegye a zaccot. Néha a szobanövények földje miatt gyűjtögetem, máskor arcradír készítésére kell, így időről időre számonkérem rajta, ha meggondolatlanul, kérdés nélkül ki meri dobni az értékes alapanyagot.
Minden lakásnak más levegője van. Alapesetben szaga, amihez csak hozzátesz, vagy amit elfed a párolgó levendulás illóolaj. Az igazi életszagok azonban az otthonok mélyén születnek észrevétlen, ott keringenek, kavarognak és meghatározzák a mindennapokat.
Bevallom azért is foglalkoztat a kérdés, mert én magam nem vagyok jó ezen a területen. Vállaltam már el munkát úgy is, hogy tudtam, alacsonyra lőtték és lőttem be az elvégzett munka értékét, dolgoztam megalázóan kevés pénzért, mert adott pillanatban a kényszer úgy hozta – azt hittem, nem tehetek mást. De előfordult az is, hogy azért estem ki a rostán, mert a megcélzott cég áraihoz képest magasra pozícionáltam a fizetési igényem.
Ma már nem tennék ilyet soha, becsszó, de gyerekként azért időnként csórtunk csöves, főzni való kukoricát a határból.