„Egyetlen kedves szó három téli hónapot is kifűt” – hóemberek tanításai

Idén is volt már olyan nap, mikor a közösségi oldalak megtelhettek havas fotókkal: láthattuk, a szomszédban (vagy az ország másik felében) hogyan húzza a hó az ágakat, ül a kerti padokon, az asztalokon, a gyerekhintán. Viszont a legtöbb fotót, amit láttam, ablakon keresztül, belülről kattintották el. Pedig a tél akkor is szép, ha nem a meleg szoba fedezékéből csodáljuk, mutatjuk meg a világnak, hogy nálunk is havas a táj.

Mert a tél cselekvő, cselekvést is kíván, és nem csak a hólapátolással lehet kimelegedni, bár tagadhatatlanul pont amiatt berzenkednek sokan a téltől, mert tolni, túrni, lapátolni kell a havat. Kiásni az életet alóla. Kiásni az elmozdulás lehetőségét, ami más évszakban csak úgy magától adott és egyértelmű.

A tél és a télben a hó cselekvést kér, ezért is jó, ha szeretünk hóembert építeni, mert a tél szereti a hóembert és elégedetten dünnyög, ha elég hóembert lát. A szíve is megmelegszik attól és akkor hamarabb olvad a hó. Megfigyeltétek már?

Pedig így van, ha nem bántjuk, sózzuk, savazzuk, sározzuk, ha nem pocskondiázzuk, ha nem kívánjuk a francba, ha nem szűkölünk rá, hogy egye már meg a kutya a telet, ha nem sziszegjük, hogy a tél temetve jó. Ha nem keressük télen a fecskét, ha nem télen hiányoljuk hangosan a szalmakalapot, ha nem gúnyoljuk, ostorozzuk, ha nem fordítunk neki hátat, ha a lelkünkben adunk egy kis időt a télnek. Ha hellyel kínáljuk és elismerjük, hogy neki is feladata, jelentősége van, akkor hamarabb távozik.

De előtte még szívesen megnézi a hóembereket, amiket a jövőtől még nem szorongó kicsik, vagy gyereklelkű felnőttek építenek. Olyan

felnőttek, akik tudják, hogy egyetlen kedves szó három téli hónapot is kifűt, és akik tudják, hogy január, február, itt a nyár.

Szóval mindazok, akiknek nem jégvirág, hanem tavaszi remény virágzik a szívükben.

Mert az ilyen ember barátságot ápol minden évszakkal, éppen ezért gond nélkül szalad a pincébe vagy a kamrába és játékos örömmel döfi a répát a hóember arcába orrnak. Aztán hozza a legcsillogóbb piros fazekat a konyhából, és nem bánja, ha hetekig ott virul kalapként a hóember fején. Főz majd másban. Főz boldogan, mert van mit, és nem gondol a kalapra másként, csakis tiszta örömmel. És nem várja, hogy olvadjon már a hó, mert tudja, hogy úgyis elolvad majd egyszer. Elolvad a legkeményebb jégpáncél is és jobban tart az emberi hidegségtől, mint a legkeményebb mínuszoktól, mert tudja, hogy

Sándor, József, Benedek zsákban hoznak meleget. De vajon mi, vajon ki hozza meg az emberi lélek felmelegedését, ha a hóember építése sem?

Szóval én azt mondom, hogy aki csak teheti, építsen hóembert! Nem önmaga képére, annál sokkal jobbra. Olyat, aminek sok mindenre nincs szüksége a jókedvhez, csak stabilitásra, orra, szemre meg egy kézre, meg piros, hetykén fejtetőre csapott kalapra.

Építsünk egyet akár közösen, olyan nagyot, hogy az égig érjen, integessen át egyik városból a másikba ágas-bogas kezével, vidáman. Emelje meg a kalapját hetykén, akár át is szólhat. Odaszólhat azoknak, akik nem értik, mire fel épült az a hóember, minek is a vele való bajlódás, mert úgyis elolvad majd. Nem marad belőle más, mint egy óriási pocsolya, latyakká válik, sárrá, oda a nagyság, meg a jégből faragott álmok. Nem marad más belőle, mint egy seprű, meg egy piros fazék.

Odaszólhatna, hogy nincs is olyan nagy különbség ember meg hóember között. Mert ha elmúlik a tél, meg a nyár, meg sorra az évszakok, egyik a másik után…. mi marad más, mint egy seprű meg egy piros fazék? Meg az, amit tettünk azért, hogy felolvadjon az emberi szív...