Elfelejtett receptek – pedig az ember megfőzne még sok-sok vacsorát

Egészen pontosan zaklatottan hívnak fel, vagy kapnak el egy körre a boltban, a postán, hogy leírtam-e, hogy is kell azt a süteményt, szörpöt vagy rakottast elkészíteni, mert ők bizony elfelejtették. Ahogy telnek az évek, elfelejtik azokat a recepteket, módszereket és trükköket, amire egy életen át építették a konyhájukat az asszonyok.

Hogy is kell? – kérdezik sopánkodva és nekem olyankor összeszorul a szívem, mert ötven alig múltam, és sok mindent már én is elfelejtek, de olyat azért még nem, ami a napi-heti rutin része. És amikor valaki annak a képviselőfánknak a receptjét kéri, amit alig néhány éve napokon át gyakoroltatott velem, hogy egészen biztosan olyan legyen a tészta meg a képviselőfánkba való krém, ahogy az a nagykönyvben meg van írva – az szívfájdító.

Egy ismerős például a töltött paprika elkészítési módját felejtette el. Gyerekkorában tanulta azt az anyukájától és sok minden mást még simán asztalra rak most is, az arányokat ennél a fogásnál azonban teljesen elfelejtette.

Úgy ébredtem – mondta, hogy leblokkolt az agyam, egyszerűen nem tudom felidézni, nem áll rá a kezem se. Nem tudom, miből mennyi kell, csak a hozzávalókat tudom felsorolni. Pedig a töltött paprikát szerintem ő főzte a legjobban a világon. Higgyétek el, nekem receptből se sikerült soha olyan izgalmasan ízletesre, ahogy ő csinálta azt, mint kiderült gyerekkora óta „fejbűl”. És tényleg szerencse, hogy annak idején lediktálta nekem a receptet (fejbűl), mert most nem lenne mit visszaadnom neki.

Sorolhatnám még a példákat, mert van egy sor tapasztalatom ezzel kapcsolatosan, ahogy az agy egyszer csak elfelejt dolgokat.  

Ételrecepteket, meg azt is, hogyan kell megcímezni egy borítékot. A kézírást is elfelejtik sokan, olyanok is, akik azért felejtenek, mert évek óta nem írtak kézzel csak géppel. És olyanok is, akik meg egyáltalán nem írtak. Látom a postán, ahogy kínlódnak a betűkkel. Ahogy bizonytalanul, nagy, gyerekes és mégis szálkás – öreges betűket rónak a borítékra. Kinek írnak még egyáltalán? De persze tudom, nem minden generáció állt át számítógépes megoldásokra, netre, az a generáció még levélpapírra írja a panaszt, a kérést, azon keresztül intéz dolgokat. Vagy azon se, mert az évek múlása, az életkor konok ellenfél. Ellopja a betűket, a látást, ellopja az ételek receptjét is a fejből.

És én nem tudom, hogy végül mi marad. Mi marad abból a tengernyi tudásból, kincsből és jóból, ami az emberekben van, amitől duzzadt a lélek és a szív annyi éven át. Amikor még magától mozdult a kéz és nem kellett recept, mert az elme mellett, meg a tapasztalat miatt ott volt a tudomány a kézben.

Mert szinte magától lett gömbölyű a krumpligombóc,

párolódott meg a káposzta, csíkozta fel magát a mákos tészta, került üvegbe a tonna befőtt,

lett must és bor a hordóban. Meg kukoricakása, tyúk fara, lába, mája a fazékba.

Mert magától gyújtott tüzet a kályhába a kéz, és nem gondolkodott azon, hogy kell hasítani a fát. Ahogy a virágok mákszemnyi magvát is megismerte a szem és tudta már a színéről, szagáról, hogy ez a fátyol, ez meg az estike, ez meg a porcsinrózsa magja. És szórta magától oda, ahova kell, abba a sorba, időbe, rendbe, ahogy az meg van írva. És nem kellett azt elolvasni, bevésni soha, mert a kéz tanulta meg, nem az agy.

Mégis, mégis, ahogy telnek az évek – valahogy üres marad a dolgos kéz és én nem tudom, mi lenne az a plusz akarat, erő, ami előhúzná azt a tudást, ami ott van legbelül, csak elfáradt, és éppen szunnyadni készül. Pedig az ember tenne még. Virágot ültetne még és megfőzne még a sok vacsorát. A mama kedvencét, meg azt, amit a legkisebb úgy szeret. Mielőtt az utolsó alatt lobbantana tüzet öntudatlan, végső mozdulattal a kéz.

Mielőtt elfelejtené az ember, hogy hol is ébredt fel reggel, és miért.

Te emlékszel, milyen volt a nagymama konyhája? 

Nyitókép: Fortepan / Chuckyeager tumblr