Otthon

Elfelejtett receptek – pedig az ember megfőzne még sok-sok vacsorát

Egyre többször futok bele abba, hogy valami jó receptet, amit még egy idősebb ismerőstől vagy családtagtól kaptam régen, „visszakérnek” tőlem.

Egészen pontosan zaklatottan hívnak fel, vagy kapnak el egy körre a boltban, a postán, hogy leírtam-e, hogy is kell azt a süteményt, szörpöt vagy rakottast elkészíteni, mert ők bizony elfelejtették. Ahogy telnek az évek, elfelejtik azokat a recepteket, módszereket és trükköket, amire egy életen át építették a konyhájukat az asszonyok.

Hogy is kell? – kérdezik sopánkodva és nekem olyankor összeszorul a szívem, mert ötven alig múltam, és sok mindent már én is elfelejtek, de olyat azért még nem, ami a napi-heti rutin része. És amikor valaki annak a képviselőfánknak a receptjét kéri, amit alig néhány éve napokon át gyakoroltatott velem, hogy egészen biztosan olyan legyen a tészta meg a képviselőfánkba való krém, ahogy az a nagykönyvben meg van írva – az szívfájdító.

Egy ismerős például a töltött paprika elkészítési módját felejtette el. Gyerekkorában tanulta azt az anyukájától és sok minden mást még simán asztalra rak most is, az arányokat ennél a fogásnál azonban teljesen elfelejtette.

Úgy ébredtem – mondta, hogy leblokkolt az agyam, egyszerűen nem tudom felidézni, nem áll rá a kezem se. Nem tudom, miből mennyi kell, csak a hozzávalókat tudom felsorolni. Pedig a töltött paprikát szerintem ő főzte a legjobban a világon. Higgyétek el, nekem receptből se sikerült soha olyan izgalmasan ízletesre, ahogy ő csinálta azt, mint kiderült gyerekkora óta „fejbűl”. És tényleg szerencse, hogy annak idején lediktálta nekem a receptet (fejbűl), mert most nem lenne mit visszaadnom neki.

Sorolhatnám még a példákat, mert van egy sor tapasztalatom ezzel kapcsolatosan, ahogy az agy egyszer csak elfelejt dolgokat.  

Ételrecepteket, meg azt is, hogyan kell megcímezni egy borítékot. A kézírást is elfelejtik sokan, olyanok is, akik azért felejtenek, mert évek óta nem írtak kézzel csak géppel. És olyanok is, akik meg egyáltalán nem írtak. Látom a postán, ahogy kínlódnak a betűkkel. Ahogy bizonytalanul, nagy, gyerekes és mégis szálkás – öreges betűket rónak a borítékra. Kinek írnak még egyáltalán? De persze tudom, nem minden generáció állt át számítógépes megoldásokra, netre, az a generáció még levélpapírra írja a panaszt, a kérést, azon keresztül intéz dolgokat. Vagy azon se, mert az évek múlása, az életkor konok ellenfél. Ellopja a betűket, a látást, ellopja az ételek receptjét is a fejből.

És én nem tudom, hogy végül mi marad. Mi marad abból a tengernyi tudásból, kincsből és jóból, ami az emberekben van, amitől duzzadt a lélek és a szív annyi éven át. Amikor még magától mozdult a kéz és nem kellett recept, mert az elme mellett, meg a tapasztalat miatt ott volt a tudomány a kézben.

Mert szinte magától lett gömbölyű a krumpligombóc,

párolódott meg a káposzta, csíkozta fel magát a mákos tészta, került üvegbe a tonna befőtt,

lett must és bor a hordóban. Meg kukoricakása, tyúk fara, lába, mája a fazékba.

Mert magától gyújtott tüzet a kályhába a kéz, és nem gondolkodott azon, hogy kell hasítani a fát. Ahogy a virágok mákszemnyi magvát is megismerte a szem és tudta már a színéről, szagáról, hogy ez a fátyol, ez meg az estike, ez meg a porcsinrózsa magja. És szórta magától oda, ahova kell, abba a sorba, időbe, rendbe, ahogy az meg van írva. És nem kellett azt elolvasni, bevésni soha, mert a kéz tanulta meg, nem az agy.

Mégis, mégis, ahogy telnek az évek – valahogy üres marad a dolgos kéz és én nem tudom, mi lenne az a plusz akarat, erő, ami előhúzná azt a tudást, ami ott van legbelül, csak elfáradt, és éppen szunnyadni készül. Pedig az ember tenne még. Virágot ültetne még és megfőzne még a sok vacsorát. A mama kedvencét, meg azt, amit a legkisebb úgy szeret. Mielőtt az utolsó alatt lobbantana tüzet öntudatlan, végső mozdulattal a kéz.

Mielőtt elfelejtené az ember, hogy hol is ébredt fel reggel, és miért.

Te emlékszel, milyen volt a nagymama konyhája

Nyitókép: Fortepan / Chuckyeager tumblr

Ajánljuk még:

Mennyit ér egy fa, és mi jár annak, aki kivágja az „örök életet”?

A parti vörösfenyők a világ legmagasabb élőlényei. Latin nevük, a Sequoia sempervirens azt jelenti, hogy „örökké élni”. A névválasztás tökéletes, hiszen a fajta idősebb tagjai több mint 2000 évesek. Micsoda történelem rejtőzik évgyűrűik között! Vajon hogy érdemes elnevezni azokat, akik kivágják ezeket?