Pszicho

A halogatás olyan, mint a csokievés fogyókúra alatt

Reggel óta téblábolok. Jövök-megyek a lakásban. Kávézom. Felhúzom a redőnyöket, aztán leeresztem őket. Telefonálgatok. Készítek egy újabb adag kávét. Olvasok pár oldalt egy könyvből. Kószálok a neten. Mit csinálok? Halogatok. Reggel óta halogatom, hogy értelmes tevékenységbe kezdjek. Takarítás, főzés vagy cikkírás helyett lábat lógatok. Aztán összeszedem magam, és változtatva az eredeti terven új témában írok cikket: a halogatás átkáról.

Nem először hagyom, hogy elszaladjon az életemből egy délelőtt, bár egyre kevesebbszer engedem meg magamnak ezt az energiafecsérlést. Már nem nevezem luxusnak magamban sem ezt a sehova se vezető tipródást. Nem címkézem elfogadhatónak az ilyetén időpazarlást. Már érzem az idő súlyát, talán ez az oka, hogy szembe tudok nézni ezzel a hibámmal.

Régebben csak megvontam a vállam, ugyan már, miért ne engedhetnék magamnak egy lusta délelőtt? Tényleg, miért nem?

A helyzet azonban az, hogy a tipródással, halogatással teli idő, az nem pihenés. Egy cseppet se leszek kipihentebb, nem töltődöm fel, nem lesz több energiám, és ami a legfontosabb,

nem leszek boldogabb egy ilyen üresjárattól.

Félre ne értsetek, nem arról van szó, hogy tervek és feladatok nélkül nem lehet eltölteni egy hétvégi napot. Dehogynem lehet. Sőt! Kellenek is az üresjáratok, „a ma azért se csinálok semmit” felszabadító érzése. Kell az idő, amit magunkra szánunk, amikor tudatosan úgy döntünk, hogy igenis ez az idő a miénk. Amikor egész délelőtt ki se kelünk az ágyból, vagy igen, de csak azért, hogy egy forró fürdőt csináljunk magunknak, vagy csak bambulunk, de mindemögött nincs sürgető feladat – ez igazi lelki wellness. Az így eltelt idő tényleg lehet pihentető.

De az aktuális helyzet egészen más. Amikor tudjuk, hogy el kellene végezni valamilyen feladatot, mert amúgy is késében vagyunk, esetleg mi vagyunk a sorosak, de mégsem vagyunk képesek nekiállni. Ám nem hozzuk meg azt a döntést se, hogy azt a feladatot nem végezzük el. Ilyenkor egyik percről a másikra, egyik óráról a másikra egyik napról a másikra tologatjuk a feladat megkezdését... na ez a halogatás, aminek semmi értelme.

Akkor jön az újabb telefonhívás, az újabb kávé, az újabb időhúzó, értelem nélküli, minden tudatosságot nélkülöző lófrálás a házban.

Írtam már a halogatásról, igazi halogatásbajnok voltam vagyok, de fejlődöm azért. Még akkor is, ha azért becsúszik egy-egy délelőtt, amikor elakadnak a fogaskerekek.

Régebben nagy megcsúszásokkal is szembe kellett néznem. Befizetésre váró csekkek, meg nem írt, el nem küldött hivatalos levelek állítottak elém akadálypályát a mindennapokban.

A nagytakarítás fenyegető rémként meredt rám.

Ha volt valami, amit halogatással űztem el magamtól újra meg újra, az a rendrakás volt. Nagyon is rosszul teljesítettem ezen a kihíváson. Egy fiók rendbekapása is órákig tartó feladat volt nálam, hát inkább hagytam, úgy ahogy volt. Ahogy a mosott, megszáradt ruhák elpakolása is napokig – néha hetekig – tartó challenge volt. Inkább néztem a heggyé lett kupacot (egyre feszültebben) az elpakolás helyett.

Azért nem vagyok ezzel egyedül, mert a pár éve, a Magyar Telekom által meghatározott Pató Pál tesztből az derült ki, hogy a netezők több mint a fele szintén Pató Pálként működik. Arra azonban (nálam) még nincs teljeskörű magyarázat, hogy miért téblábolok olykor-olykor a feladat elvégzése helyett, amikor meg is csinálhatnám azt pikk-pakk. És akkor nem lenne bennem ennyi, ezzel kapcsolatos feszítő bűntudat.

Természetesen a halogatás se nálam, se másnál nem szűkül le a háztartási vagy hivatalos teendők elvégzésének elodázására. Ugyanez a mentalitás megjelenhet a párkapcsolat rendbekapásában (majd holnap szólok, majd holnap megbeszélem, majd holnap szembenézek ezzel), de az élet más fejlesztésre váró területein is megy az odázgatás. Jó példa erre a tanulás, a továbbképzés. Nagyon is sokan érzik úgy, hogy majd inkább holnap tanulnak. Majd jövőre jelentkeznek egyetemre, vagy a nyelvvizsgához szükséges nyelvtanulást odázzák el akár hosszú évekig.

Miért? A leggyakrabban (szerintem nálam is) egyszerű kényelemszeretet állhat a háttérben, esetleg nincs meg a kellő motiváció, rossz mintákat hoztunk, vagy nem sajátítottuk el a hatékony időmenedzsmentet. 

A halogatás meg kézenfekvő, pillanatnyi, de nagyon is intenzív örömmel jár, és csak később jön a bűntudat. A halogatás olyan mint a csokievés. Mámoros élmény, amíg tart a titkon bekapott falat, de utána jön a lelkiismeret-furdalás. Ám az azzal való szembenézést is el tudjuk halasztani, van aki egy életen át.

Hogy kit mi lendít át a holtponton, teljesen egyedi. De ha kipróbálunk minél több technikát, jó eséllyel rájöhetünk, nekünk mi segít! Nekem több módszer vegyítése segített. Az viszont már egy másik mese.

Ajánljuk még:

„Régen a mese volt a Google meg a mesterséges intelligencia” – interjú Nagy Luca meseterapeutával, önismereti mentorral

Ha a mesékre gondolunk, automatikusan a gyerekek jutnak eszünkbe, pedig a felnőtt élet nehézségei közepette is nagy segítséget nyújthatnak a történetek. Nagy Luca Múzeumi Mesék nevet viselő foglalkozássorozata a kiállítások világát ötvözi a meseterápiával. Vele beszélgettünk a programról, valamint önismeretről, kapcsolódásról és megküzdésről is.

 

Már követem az oldalt

X