Meg kell tanulnunk végre tényleg nemet mondani, hogy ne váljunk robottá

Pszicho

Meg kell tanulnunk végre tényleg nemet mondani, hogy ne váljunk robottá

Elmúlt megint egy olyan karácsony, ami nem volt tökéletes, és jelentős megkönnyebbülést érzek, hogy túl vagyok az ünnepeken. Tartok tőle, hogy nem vagyok egyedül ezzel. Hova lett a feltöltődés, a pezsgés, az új erő? 

Pedig nem költöttem többet, mint amennyit a lehetőségeim engedtek, nem főztem többet, mint amennyi észszerű lett volna, nem rohantam a karácsony miatt többet, mint máskor, ráadásul olyanokkal is találkoztam, akik a szívemhez közel állnak. Átadhattam volna magam a varázsnak, de csak egy-egy pillanatra sikerült, mert előtte az egész év a hajtásról szólt, és nálam az ünnepeket megelőző hetekben volt a véghajrá sok fronton – egyszerűen nem oldódott még ki a feszültség belőlem a csillagszórós estére. Feszültem, mint egy felajzott íj, és semmi, de semmi nem segített az oldásban.

Pedig megtanulhattam volna már tényleg nemet mondani a túlzóan nagy erőt igénylő dolgokra. De valahogy olyan kis hamisan kúsznak be a feladatok, egyik a másik után, és csak az összegezésnél (vagy a véghajrában) derül ki, hogy már megint túl sok a tennivaló, túl rövid az idő.

Nekem akkor tud életre kelni az ünnep, ha van előtte egy időkapu: egy-két nap, amikor átlényegülhetek robotból emberré. Ünneplő lélekké.

Vállalkozóként létezem legalább két évtizede, és talán az a baj, hogy csak nagyon ritkán tudatosul bennem az az előny, ami ezzel jár: a magam ura vagyok, én döntöm el, mennyi munkát vállalok, hol és milyet. Mégis úgy érzem, ez a szabadság sokszor csapda is. Hiszen ki ne félne attól, hogy ha nemet mond, máskor majd nem benne gondolkodnak, hanem valaki olyanban, aki bármikor igent mond, elérhető? Valaki olyanban, aki mindig robot.

Tehát újból fogadkoznom kell – több ünnepet, több befelé, mint kifelé élést kívánok, több megélt szép pillanatot. És nálam van a kulcs, hogy ezt meg is kaphassam: határozottabban, markánsabban kell nemet mondanom arra, ami tőlem időt, színt és életerőt rabol. De félek a fogadalmaktól... A legtöbb hamarabb oszlik el, mint a januári köd, életképtelen szavak csupán, gyenge kísérletek arra, hogy másként éljünk, szebben, jobban, mint tegnap.

Pedig én is tudom, mire lenne szükség igazán, mitől lenne mámoros a lélek, mi tölthetne fel. Mitől kellene távol tartani önmagam, mi tartana fiatalon, mi kell a jó egészséghez, milyen áldások írnák át a mindennapokat. Tudom, hogy több jónapot kellene, mint Isten veled, több ölelés, mint taszítás, több mosoly, mint komorság. Több közeledés, mint távolodás, több oldás, mint feszítés.

Talán idén a gőzgombóc készítésének elsajátítása mellett ezt is megtanulom. Idén tényleg megfogadom:

Mehet minden, ami csak visz, és jöhet az, ami épít. Megy minden, ami nyom, jöhet minden, ami felfelé emel.

Mert végre, ha így teszek, akkor idén talán még énekelni is megtanulok – pedig az igazi karácsonyi csoda lenne, ünnepi hangzás, ünnepi kotta. Az átírná az életem, mert onnantól folyton szépen dudorásznék, nem fogná be a fülét a fal, se a párom. Folyton énekre állna a szám, meg csókra, meg jó szóra. Végigénekelném a napokat, miközben gőz fölött gömbölyíteném a gombócokat, és élném világom januártól decemberig boldogan. Annyi feladattal, amennyi pont belefér, és pont elég. Egy mozdulattal se tennék többet. És nem félnék akkor a holnaptól, mert a tiszta ének azt üzenné, hogy mindenre képes vagyok. Önmagam határai legyőzésére leginkább, és nincs semmi, de semmi a holnapban, ami miatt most, ebben a pillanatban pánikolnom kellene. Ráérek szembenézni azzal, ami éppen szem előtt van, és az akkor már nem félelemre okot adó szörny, hanem pusztán probléma. Még csak nem is probléma, hanem kihívás.

És azokkal jóban vagyok. Azok jöhetnek sorban. Csak karácsony előtt, csak ott kérek a sorsomtól két napot, hogy robotból emberré váljak újra. Ünneplő, éneklő lélekké.

Ajánljuk még:

Vidéki sanzon: januári disznóvágás pesti szereplőkkel
Apai nagyanyámat szűkszavú embernek ismertem. Szigorú tekintetű parasztasszony volt, aki a második világégés idején érdekalapú, de érzelmekkel átszőtt barátságot kötött egy pesti testvérpárral. Róluk szól ez a történet, harminc évvel a háború utánról, az alföldi tanyavilágból.