A barátnőim között van kettő, akik egymással teljesen szembemenő életformát választottak maguknak. Az egyik vidéken él, tyúkokat tart és céklát pucol a konyhában, azt se bánja, ha százfelé fröcsög a leve. A másik meg városban él és az utóbbi években egyre inkább a minimalizmusra törekszik.
Megosztó dekortábla, egyféle spéci házirend, anyai parancsolatsor került a szemem elé a minap. Egy otthoni, anyai parancsolat-rendszer a gyerekszoba falán, amit meglehet, humorral indítottak útjára, mégis sokakban keserű élményeket idézett elő.
Miért ítélkezünk mások öltözködése felett? Akkor is, ha kérnek, akkor is, ha nem: véleményünk van, mondjuk, harsogjuk, ha fáj is a másiknak. De miért is?
A tanyát, ahol felnőttem egy terebélyes diófa őrizte. Óriási lombja volt és kora esténként, néha akár a csillagok megjelenéséig is ott maradhattunk a fa alatt mi, gyerekek. Feltéve, ha a fa árnyékában iszogató, beszélgető felnőtteknek nem tettünk keresztbe.
Amióta a minimalizmust nem csupán egyféle stílusirányzatként értelmezzük, de sok okból ez az irányzat a környezetvédelmet is szolgálja, egyre gyakrabban merül fel kérdésként, hogy mi történjen a hagyatékkal.
Na, már gyülekeznek – néztek a magasba és sóhajtottak augusztus utolsó napjaiban a felnőttek. Vége a nyárnak, ők már tudták, csak a fecskeröpülésből. És ma már nemcsak azok, akik mondták, akik tudták ezt, de a fecskék is kevesebben vannak. Ez pedig fáj, és talán mindannyiunknak fájni fog.
A vakáció utolsó napjait számoljuk, kezdődik az új hajrá, Coviddal vagy Covid nélkül, még nem tudjuk, csak azt, hogy minden gyerek másért, másként várja az iskolakezdést – vagy másért, más okból szeretné azt elkerülni. De milyen az iskolavárás az intézményben, nevelőotthonban, árvaházban élő gyerekek számára? Erről beszélgettünk Katona Viktóriával, a Nagydobronyi Irgalmas Samaritánus Gyermekotthon lelkész igazgatójával, ahonnan idén 56 gyermek indul óvodába, iskolába, főiskolára.
Egy ismerős, harmincas férfi borított pár hete otthon mindent. Elköltözött a párjától, pedig a lány házasságot, gyereket tervezett vele. Közös barátság lévén, mindketten engem kerestek meg a keserveikkel, és bevallom őszintén, én nem tudtam, nem tudok segíteni nekik.
Mi az ott az arcodon? – kérdezik tőlem egyre gyakrabban ismerősök, barátok. Orvos látta már? – teszik hozzá gyorsan az értem aggódók, és csóválják a fejüket, amikor bevallom, hogy pont egy éve voltam bőrgyógyásznál utoljára. De megnyugtathatom őket, mert csak egy májfoltról van szó és évente egyszer panasz nélkül is bejelentkezek a bőrgyógyásznál szűrésre.
Az életről mesélni, vagy az emberi életet bemutatni nagyon sokféleképp lehet. Akár éltető kenyerünk is képes hitelesen mesélni a mindennapi életről. Sőt, nemcsak mesélni tud, de irányjelzőként is működhet ez a bizonyos kenyér.
