A téli sötétben jólesik a gyertyaláng fényében gyönyörködni. De a tűz, bármilyen apró is legyen, veszélyes lehet. Mit kell tudni az égési sérülésekről, mi a teendő, ha megtörtént a baj és mivel tehetünk a legtöbbet ennek elkerüléséért? Összefoglalónk.

Rég megfigyeltem, hogy ha elkap a kézműveskedési láz, de elodázom azért, mert hiányzik valamilyen hozzávaló, akkor sose készül el az, amit szerettem volna. Mire boltba jutok, elmúlik a lelkesedés. Így ünnepek előtt csak és kizárólag olyan dolgokból alkotok, amik abban az örömteli, kreatív izzással teli időszakban itthon is fellehetők. Ráadásul az is motivál, hogy ha az ünnep elmaradhatatlan kellékeit magunk készítjük el, akkor a bolygónkat és a pénztárcánkat is kíméljük.

Nemrég találkoztam egy volt kolléganővel, akivel sok év után egymásra csodálkoztunk. Megnősült a fia, van egy unoka is, egy csodaszép kislány, mégse teljes a boldogság.

Klimax kellős közepén igencsak számít, mennyire vagyunk tisztában saját szervezetünk működésével. Több olyan posztot is látok, ahol arról panaszkodik az illető, hogy hiába táplálkozik úgy, ahogy kell, egyre csak nő a testsúlya. Bevallom, én is pont így vagyok ezzel, pedig cukormentesen táplálkozom, és fehérlisztből készült dolgok sincsenek az étrendemben. 

Valahogy még mindig nehezemre esik megérteni, ha egy párkapcsolatban nem közös a kassza. Persze tisztában vagyok vele, hogy a múltbéli negatív tapasztalat, legyen az akár egy válást követő pénzügyi bukás, bizalmatlanságot szül. Mégis, ezt én túlzott óvatosságnak, sőt, óvatoskodásnak látom, engem fejbe kólintana, ha a kapcsolatban szigorú enyém-tied lenne, és nem lenne mienk. 

Nem olyan rég dobta fel a kérdést az egyik közösségi oldal: mi nélkül nem tudnék élni. Gondolkodtam, de kapásból egyetlen tárgy se jutott eszembe. Mert kizárólag emberek, élmények és gondolatok azok, amik nélkül nem tudok élni.

Régóta tudom, hogy a rajongást, a szerelem forró lüktetését nem lehet egy életen át fenntartani a kapcsolatokban.

Utolsó pillanatban befizetett számlák, határidős feladatok elhúzása a végsőkig, na és persze az este otthagyott mosogatnivaló reggeli feltakarítása – mind az életem részei. „Ej ráérünk arra még” alapon élek és ez néha jó nekem, de a legtöbbször érzem, hogy a káoszt már nehezen látom át.

Egész életemben gyorsan éltem. Gyorsan szaladtam, gyorsan ettem és gyorsan döntöttem. Néha elhamarkodottan persze, és akkor buktam nagyokat, de az biztos, hogy sose voltam az a „megalszik a tej a szájában”-típus.

Néhány éve életem számos területén gyakorlom a nem-et mondást, de hiába a törekvés, szívesebben mondok igent még ma is.

Nemrég belefutottam egy posztba, ahol egy fiatal anyuka pótnagyszülőket keresett nemrég született kislányának. Eszembe jutott, hogy milyen nagyon-nagyon sokáig vágytam rá, végül bele is kóstolhattam az örömbe, amikor az igazi helyett lett pótanyukám. Nem is egy, ahogy teltek az évek, itt is meg ott is szárnyaik alá vettek szerető szívek.

„Ja, hogy nem csak a cukrot kerülöd? A tejet se bírod? Jaj szegény! Akkor egyél húst. Na nehogy azt mondd, hogy azt se eszel, mert mindjárt elájulok. Hát akkor mivel kínáljalak most? Nem vagyok felkészülve ilyen flancos ízlésre.”