Vannak otthonok, amelyekben tárt karokkal várják a gyerekeket és nincs sziszegés akkor se, amikor hasra esik a hazaérkező családfő az előszobában feltornyozott gyerekcipőkben. Van, ahol a legjobb barát sem jöhet, a barátkozást házon kívül kell megejteni, mert a felnőtteket zavarja a gyerekzsivaj, más gyerek zsivaja meg kiváltképp bántja a fülüket. Ezért aztán a gyerekek jó érzékkel szimatolják ki, hova mehetnek bandázni. Na, oda be is vackolják magukat.

Az alkoholbetegség nem válogat nemek között, nem is családi állapottól függ, ráadásul az ünnepek közeledte sem függeszti fel jelenlétét. Vannak hát anyák, akik az év minden napján isznak – és ez gyerekeik életére is rányomja a pecsétet. Egy alkoholista szülőpár mára felnőtt gyerekével beszélgettem erről.

Mind tudjuk, hogy fontos, mi kerül a tányérra. Arról már kevesebb szó esik – pedig szerintem legalább ennyire jelentős –, hogy az ennivalót kikkel, hol és milyen körülmények között fogyasztjuk el. 

Imádom, hogy Marie Kondo színt vallott. Elismerte, hogy három gyerek mellett már nincs olyan rend az otthonában, mint amiről könyveiben írt. Szinte hallottam, ahogy velem egyszerre sóhajtott fel millió meg millió nő, akik ennek a világra tukmált tökéletességnek még a halovány látszatát se tudták megteremteni soha, de tényleg soha.

Többféle módon lehet jobban kijönni a pénzből: vagy többet kell keresni, vagy kevesebbet kell költeni. Ez utóbbi az általánosabb, főleg, ha ügyeskezű emberek élnek egy háztartásban.

Vajon mi az oka annak, hogy az állami gondozott gyerekek közül néhányan talpon maradnak, mások meg elbuknak vagy legalábbis egy életen át viselik nehéz gyermekkoruk következményeit? Keresztút – a határ jó és rossz között néha csak egy jó mondaton múlik.

Nagyon sokan várnak az igazira, az ideális társra, arra az emberre, aki számukra milliméter pontosan megfelel. Tudják, mit akarnak, és azt az embert keresik – ha létezik, ha nem.

Nem is gondolnánk, hány területen milyen hasznos, szinte univerzális eleme az életnek a só: hajmosáshoz, testradírhoz, fürdővízhez, gargalizáláshoz, folttisztításhoz. Kipróbáltuk!

Nemrég egy tiktokker vetette fel a gondolatot, milyen jó lenne egy olyan negyedet kialakítani, ahova a gyerekeknek tilos lenne belépni. Egy abszolút gyerekmentes övezetet kívánna, mert nem jók a tapasztalatai. A bejegyzést megelőző alkalommal például egy uszodában volt, ahol a vízbe ugráltak a gyerekek. Sivalkodtak is.

Dédónak és talán a vele egy faluban élő teljes generációnak szerencséje volt abból a szempontból, hogy a gyerekek, az unokák a közelben maradtak. Dédó összes leszármazottja egy faluban élt. Ráadásul szoros maradt a rokoni kapcsolat, mindig volt valaki, aki rányissa az ajtót a család legidősebb tagjára.

Van az én otthonomban sámli. Három is. Igazi sámli, nem olyan úrimódi puff – olyat gyerekkoromban csak az igazán módos házakban, a gyönyörű bútorokkal berendezett szobákban használtak, nekem pedig mai napig nincs kedvem költeni rá. De Dédó sámlija talán örökre velem marad.

Nem minden sírás zsarolás, de nem is minden könny az őszinteség szivárványos tükre. De ki tudhatja, mi rejlik a zokogás mögött, és vajon mit tehet, mit mondhat egy férfi a sírós viták közepette?