Sorra születnek az unokák a családban. Áldás és megbékélés számomra az új életek érkezése, ráadásul a nemek aránya is javult kicsit, mióta lányok érkeznek szép libasorban. És mellettük újfajta apák is születnek. 

Egye több kiskertben lehet felfedezni apró kerti házakat, és nekem mindig megdobban a szívem, ha ilyet látok. Mert tudom, sokszor milyen világok költöznek be azokba az apró házakba.

Nem szeretnék én lenni az, aki ezen a területen tanácsokat osztogat, de olyan sok hasonló történetbe futottam bele az utóbbi időben, hogy úgy érzem, talán okulásul szolgálhat azoknak, akik pont ebben a cipőben járnak: hogy szeretőt tartanak.

Legyen őszinte, legyen kedves a köszönöm. De elsősorban is: legyen köszönöm...

Amikor kicsik voltak a gyerekek, szenvedélyesen gyűjtöttem a rajzaikat. A legkisebb fecnit is elraktam, és vérzett a szívem, amikor válásnál, költözésnél azok javarésze elveszett. Egy műanyag dosszié azért megmaradt, benne rajzok, ellenőrzők, kis levelek. Lenyomatai egy olyan életnek, ami egyszer volt, hol nem volt.

Immár Magyarországon is elindult a Pedibusz-program, méghozzá Gödöllőn – és ez egy olyan fantasztikus kezdeményezés, amiről érdemes hosszabban is szót ejteni. Egészségesebb és szociálisabb is, mint az autó: a gyerekek nem egyedül mennek, hanem csoportosan, nyugdíjas kísérőkkel. Máris jobban indulhat így a nap!

Rákaptam a szappanra az utóbbi időben. Leginkább a környezetvédelem miatt, de azért is, mert egyetlen flakonos tisztító se kímélte úgy a bőrömet, ahogy a legolcsóbb, teljesen natúr, kecsketejes szappan. Beleszerettem ebbe a szappanozósdiba, és nem lennék az, aki vagyok, ha nem próbálnám ezt az egészet a kreatív oldaláról megfogni.

Ásó, kapa, gereblye – nem való az rossz kézbe. Ha a rendet tartás mikéntjét nem is, ezt nagyon megtanultam.

Szinte rám csipogtak a képernyőről a Malliola kerámiamadárkái, már-már felröppentek színes szárnyakkal, hogy aztán egy kerámiaházikó kicsi, piros tetejére üljenek. Tudnom kellett, kik álmodják, kik formálják, kik színezik ilyen szépre ezt a kerámiavilágot.

A történelem során a paróka viselésének megítélése és annak népszerűsége is sokat változott, de az biztos, hogy sokezer éve létezik, és nem csak a kopaszság eltüntetése maradt a funkciója. Sőt. 

Vannak otthonok, amelyekben tárt karokkal várják a gyerekeket és nincs sziszegés akkor se, amikor hasra esik a hazaérkező családfő az előszobában feltornyozott gyerekcipőkben. Van, ahol a legjobb barát sem jöhet, a barátkozást házon kívül kell megejteni, mert a felnőtteket zavarja a gyerekzsivaj, más gyerek zsivaja meg kiváltképp bántja a fülüket. Ezért aztán a gyerekek jó érzékkel szimatolják ki, hova mehetnek bandázni. Na, oda be is vackolják magukat.

Az alkoholbetegség nem válogat nemek között, nem is családi állapottól függ, ráadásul az ünnepek közeledte sem függeszti fel jelenlétét. Vannak hát anyák, akik az év minden napján isznak – és ez gyerekeik életére is rányomja a pecsétet. Egy alkoholista szülőpár mára felnőtt gyerekével beszélgettem erről.