Mindannyian azt szeretnénk, ha a gyermekünk étkeztetése a lehető leggördülékenyebben történne, ha nem kellene veszekedve rávenni, hogy legalább kóstoljon meg bizonyos ételeket, mielőtt kategorikusan elutasítaná őket, ha hajlandó lenne magához venni mindennap zöldséget, gyümölcsöt és húst mindenféle hiszti, dacoskodás és totális sértődés nélkül. S akkor még nem volt szó arról, ha a gyermek szinte semmit nem eszik, és abból a kevésből is csak alig. Ám a gyerekek egy része időszakosan, vagy akár hosszú távon is: étvágytalan.

Csak egy mozdulatba kerül, hogy mindig rend legyen a lakásban, és csak egy szavunkba kerül, hogy mindig rend legyen a kapcsolatainkban? Ha jókor hangzik el a jó szó, talán így lehet.

Nemrég belefutottam egy nagy vitába a neten, ahol a kommentelők azt tárgyalták, milyen ember az a nagymama, aki pénzt szed a családjától egy ünnepi vacsorához, illetve milyen az a gyerek, unoka, aki nem veszi észre magától, hogy az eddigi status quo már nem fenntartható, a nagyinak segítségre van szüksége. Minél többet olvastam mások véleményét, annál élesebbé formálódott a sajátom.

A párkapcsolatban élők pontosan tudják, hogy nem három, de akár harminchárom vitaforrás is lehetséges az együttélésből fakadóan, illetve páronként változhat, mi borítja ki egyiket-másikat. Ez a három azonban annyira alapvető kérdés, hogy sok esetben nem tudnak érdemben, őszintén kommunikálni róla a párok. Figyelmen kívül hagyják egymás igényeit, vagy túlzó elvárásokat támasztanak egymás iránt. Mi ez a három terület?

Az anyává válás folyamata nem mindenkinél zökkenőmentes. Nem csak azért, mert ez nem feltétlenül történik ösztönből, és nagyon sok tanulás, tapasztalat kell ahhoz, hogy viszonylag jó anyákká váljunk. Azért is, mert rengeteg olyan akadályozó tényező lehet, amit a saját gyerekkorunkból hoztunk magunkkal.

Húslevest enni öröm, húslevest készíteni pedig művészet: olyan művészet, amiben mindannyian jók vagyunk, vagy éppen jók lehetünk. A család pedig mindig értékeli ezt a tehetséget.

A vékonyság mindent megér: éhezés, szenvedés, konfliktusok mind jöhetnek, ha egyszer karcsúak maradunk/leszünk? Talán a mandulaanyák sem felelnének erre a kérdésre igennel – de a tetteik valami egészen másról mesélnek.

Irodalmi alkotásokból vagy filmekből ismerem csak a házikabátot. Emlékeim szerint városban élő férfiak használták azt a lakást uraló hideg ellen. Most meg lehet, mindannyiunknak jó volna megismerkedni vele.

Én nagyon szeretem a kis lakásokat. Sokan azért idegenkednek tőlük, mert azt gondolják, nem fog elférni abban a pici térben mindaz, amire szükség van a hétköznapokon. Ez azonban nem igaz, mert valójában egészen kevés tárgyat használunk. Viszont nem kell egy életen át fizetni a hitelt a feleslegesen nagy terekért, a rezsi is alacsonyabb: marad idő és pénz az életre, úgy igazán.

Van az úgy, hogy elegünk van abból a munkából, abból a munkahelyből, ahol dolgozunk. Ám másik állást találni nem könnyű, és még nehezebb nekünk való, hozzánk passzoló állást találni. Sokan nem is vágnak bele, hiszen hosszadalmas munka, sok bátorságra van szükség hozzá, rengeteg elutasítást kell elviselni, dolgozni az önéletrajzokon és adott esetben feleslegesen készülni egy interjúra. Pedig megéri ez a sok befektetett idő és energia.

Minden oldalról azt halljuk, hogy fontos az őszinteség, de tényleg ki kell mondanunk azt, amit gondolunk? Egyre jobban fázom azoktól a helyzetektől, amikor valaki jól megmondja az „őszintét”. Amikor gondolkodás nélkül a másikra önti a véleményét, anélkül, hogy felmérné annak a másikra gyakorolt hatásait és a következményeket.

Azt hiszem, legalábbis remélem, hogy nincs olyan konyha, olyan háztartás, ahol ne lenne minimum egy fakanál. Első emlékeink egyike, ahogy a konyhában kevergeti a szülő a fővő ételt. Mi mással, ha nem fakanállal?