Nem elég megvenni és járni-kelni a lábbelikben. Érdemes azokat megbecsülni és anyagfajtájához igazodva úgy ápolni őket, hogy évekig tudjanak bennünket szolgálni.

Az anyai habitus nem egyforma: van, aki állandóan félt, túlfélt, míg más képes átlépni saját félelmein, és szélesebb teret hagy a gyermeki próbálkozásoknak. Nekem valamiben sikerült meghaladnom magam, másban viszont közel sem kerültem ehhez... és hogy bánják-e a gyerekeim? Megkérdeztem!

Ülök a konyhában, jószagú gőzök tekeregnek körülöttem. Főzök, dolgozom. Számomra teljesen természetes, hogy egyszerre legalább kétféle dolgot csinálok. De csodálattal adózom annak, régen milyen okosan, időhatékonyan szervezték a munkát a ház körül. Ma zseniális időmenedzsmentként tekintenénk arra a remek logisztikára, ahogy adott idő alatt száz dolgot végeztek el. 

Nők és férfiak sora ég ki az online randizásban – ezt már kutatások bizonyítják. Naponta hallom ismerősöktől az olykor izgalmas, máskor félelmetes történeteket újabb és újabb kalandokról, delikvensekről. Aztán egyre csak azon gondolkodom, valahogy megoldottuk az ismerkedést net nélkül is, és mintha kevesebb, másabb lett volna a randidráma is. Mégis „abszurd” abba belegondolni, hogy egykor a metrón szólított le egy srác, akivel aztán szerelmesek lettünk.

Mindannyian azt szeretnénk, ha a gyermekünk étkeztetése a lehető leggördülékenyebben történne, ha nem kellene veszekedve rávenni, hogy legalább kóstoljon meg bizonyos ételeket, mielőtt kategorikusan elutasítaná őket, ha hajlandó lenne magához venni mindennap zöldséget, gyümölcsöt és húst mindenféle hiszti, dacoskodás és totális sértődés nélkül. S akkor még nem volt szó arról, ha a gyermek szinte semmit nem eszik, és abból a kevésből is csak alig. Ám a gyerekek egy része időszakosan, vagy akár hosszú távon is: étvágytalan.

Csak egy mozdulatba kerül, hogy mindig rend legyen a lakásban, és csak egy szavunkba kerül, hogy mindig rend legyen a kapcsolatainkban? Ha jókor hangzik el a jó szó, talán így lehet.

Nemrég belefutottam egy nagy vitába a neten, ahol a kommentelők azt tárgyalták, milyen ember az a nagymama, aki pénzt szed a családjától egy ünnepi vacsorához, illetve milyen az a gyerek, unoka, aki nem veszi észre magától, hogy az eddigi status quo már nem fenntartható, a nagyinak segítségre van szüksége. Minél többet olvastam mások véleményét, annál élesebbé formálódott a sajátom.

A párkapcsolatban élők pontosan tudják, hogy nem három, de akár harminchárom vitaforrás is lehetséges az együttélésből fakadóan, illetve páronként változhat, mi borítja ki egyiket-másikat. Ez a három azonban annyira alapvető kérdés, hogy sok esetben nem tudnak érdemben, őszintén kommunikálni róla a párok. Figyelmen kívül hagyják egymás igényeit, vagy túlzó elvárásokat támasztanak egymás iránt. Mi ez a három terület?

Az anyává válás folyamata nem mindenkinél zökkenőmentes. Nem csak azért, mert ez nem feltétlenül történik ösztönből, és nagyon sok tanulás, tapasztalat kell ahhoz, hogy viszonylag jó anyákká váljunk. Azért is, mert rengeteg olyan akadályozó tényező lehet, amit a saját gyerekkorunkból hoztunk magunkkal.

Húslevest enni öröm, húslevest készíteni pedig művészet: olyan művészet, amiben mindannyian jók vagyunk, vagy éppen jók lehetünk. A család pedig mindig értékeli ezt a tehetséget.

A vékonyság mindent megér: éhezés, szenvedés, konfliktusok mind jöhetnek, ha egyszer karcsúak maradunk/leszünk? Talán a mandulaanyák sem felelnének erre a kérdésre igennel – de a tetteik valami egészen másról mesélnek.

Irodalmi alkotásokból vagy filmekből ismerem csak a házikabátot. Emlékeim szerint városban élő férfiak használták azt a lakást uraló hideg ellen. Most meg lehet, mindannyiunknak jó volna megismerkedni vele.