Én nagyon szeretem a kis lakásokat. Sokan azért idegenkednek tőlük, mert azt gondolják, nem fog elférni abban a pici térben mindaz, amire szükség van a hétköznapokon. Ez azonban nem igaz, mert valójában egészen kevés tárgyat használunk. Viszont nem kell egy életen át fizetni a hitelt a feleslegesen nagy terekért, a rezsi is alacsonyabb: marad idő és pénz az életre, úgy igazán.

Van az úgy, hogy elegünk van abból a munkából, abból a munkahelyből, ahol dolgozunk. Ám másik állást találni nem könnyű, és még nehezebb nekünk való, hozzánk passzoló állást találni. Sokan nem is vágnak bele, hiszen hosszadalmas munka, sok bátorságra van szükség hozzá, rengeteg elutasítást kell elviselni, dolgozni az önéletrajzokon és adott esetben feleslegesen készülni egy interjúra. Pedig megéri ez a sok befektetett idő és energia.

Minden oldalról azt halljuk, hogy fontos az őszinteség, de tényleg ki kell mondanunk azt, amit gondolunk? Egyre jobban fázom azoktól a helyzetektől, amikor valaki jól megmondja az „őszintét”. Amikor gondolkodás nélkül a másikra önti a véleményét, anélkül, hogy felmérné annak a másikra gyakorolt hatásait és a következményeket.

Azt hiszem, legalábbis remélem, hogy nincs olyan konyha, olyan háztartás, ahol ne lenne minimum egy fakanál. Első emlékeink egyike, ahogy a konyhában kevergeti a szülő a fővő ételt. Mi mással, ha nem fakanállal?

Szatíra a januári fogadalmakról, amelyeket persze mi sem kerülünk el.

Az öreg, vastag kendőknek párja nincs – takarózni abba kincs. Gyerekkorom óta imádom a vállkendőket, bár nekem nem volt, csodálattal adóztam mindazoknak, akiknek meg igen. Akiknek az anyukája, nagymamája horgolt egyet, és ő hordhatta boldogan. Repkedhettek benne, mint pillangó a fényben. Nekem a vállkendő a valahova tartozás szép, színes szimbóluma volt gyerekként, és amikor saját családom lett, akkor is az maradt. 

Nem tudom, mi áll a háttérben, de valahogy sose sikerült még eddig gyönyörű, tökéletes mézeskalácsházat készítenem. De az évek megtanítottak arra, hogy a csúnyácska házakat is érdemes elkészíteni!

Évek óta nem csomagolok ajándékokat azon a klasszikus módon. Nem vásárolok csomagolópapírt, teljesen fölöslegesen tartom, amitől mindenki csak megszabadul az ünnepek után, leginkább még aznap. Ha valamilyen ajándék attól izgalmasabb, hogy aktuálisan le kell rántani róla a leplet, akkor – értsétek szó szerint – lerántom a leplet róla. Vagyis lepedőbe, kendőbe burkolom. A legjobb ajándékokat pedig nem is lehet becsomagolni...

Amikor fiatal voltam, nagyon fiatal, minden kihívás és megoldandó feladat ellenére békés, nyugodt éjjeleim voltak. Mondta is Dédó olykor, hogy semmit se irigyel tőlem, és a többi fiataltól se, de azért az nagyon jó lenne, ha egy egész éjjelt végigaludhatna boldogan újra.

Több barátom, barátnőm is járja a maga párkereső táncát az erre szakosodott netes oldalakon. Nagyon kevés a pozitív tapasztalat, sőt, sorra jutnak arra ezek a nők, hogy azt kívánják, bár bele se kezdtek volna. Sokan éppen leléptek, törölték magukat mindenhonnan, próbálják újra megtalálni azokat az élet kínálta alkalmakat és felületeket, ahol hús-vér a szerelem lehetősége rejtőzik. Mások pedig gyűjtik még az online élményeket – és offline sebeket.

Nőként, anyaként sokkal könnyebb számomra az édesanyák szemszögéből megközelíteni a szülővé válás folyamatát, miközben pontosa tudom, hogy ahol család születik, ott édesapa is születik. De az ő lelkükről ki ír cikket?

Nem feltétlenül az árulás, nem csak a hűtlenség morzsolja szét a házasságokat – ebben az állításban annál biztosabb vagyok, minél több tönkrement frigyet, széteső kapcsolatot látok.