Szatíra a januári fogadalmakról, amelyeket persze mi sem kerülünk el.

Az öreg, vastag kendőknek párja nincs – takarózni abba kincs. Gyerekkorom óta imádom a vállkendőket, bár nekem nem volt, csodálattal adóztam mindazoknak, akiknek meg igen. Akiknek az anyukája, nagymamája horgolt egyet, és ő hordhatta boldogan. Repkedhettek benne, mint pillangó a fényben. Nekem a vállkendő a valahova tartozás szép, színes szimbóluma volt gyerekként, és amikor saját családom lett, akkor is az maradt. 

Nem tudom, mi áll a háttérben, de valahogy sose sikerült még eddig gyönyörű, tökéletes mézeskalácsházat készítenem. De az évek megtanítottak arra, hogy a csúnyácska házakat is érdemes elkészíteni!

Évek óta nem csomagolok ajándékokat azon a klasszikus módon. Nem vásárolok csomagolópapírt, teljesen fölöslegesen tartom, amitől mindenki csak megszabadul az ünnepek után, leginkább még aznap. Ha valamilyen ajándék attól izgalmasabb, hogy aktuálisan le kell rántani róla a leplet, akkor – értsétek szó szerint – lerántom a leplet róla. Vagyis lepedőbe, kendőbe burkolom. A legjobb ajándékokat pedig nem is lehet becsomagolni...

Amikor fiatal voltam, nagyon fiatal, minden kihívás és megoldandó feladat ellenére békés, nyugodt éjjeleim voltak. Mondta is Dédó olykor, hogy semmit se irigyel tőlem, és a többi fiataltól se, de azért az nagyon jó lenne, ha egy egész éjjelt végigaludhatna boldogan újra.

Több barátom, barátnőm is járja a maga párkereső táncát az erre szakosodott netes oldalakon. Nagyon kevés a pozitív tapasztalat, sőt, sorra jutnak arra ezek a nők, hogy azt kívánják, bár bele se kezdtek volna. Sokan éppen leléptek, törölték magukat mindenhonnan, próbálják újra megtalálni azokat az élet kínálta alkalmakat és felületeket, ahol hús-vér a szerelem lehetősége rejtőzik. Mások pedig gyűjtik még az online élményeket – és offline sebeket.

Nőként, anyaként sokkal könnyebb számomra az édesanyák szemszögéből megközelíteni a szülővé válás folyamatát, miközben pontosa tudom, hogy ahol család születik, ott édesapa is születik. De az ő lelkükről ki ír cikket?

Nem feltétlenül az árulás, nem csak a hűtlenség morzsolja szét a házasságokat – ebben az állításban annál biztosabb vagyok, minél több tönkrement frigyet, széteső kapcsolatot látok.

Ezerszer elmondjuk, hogy nem szabad, aztán ezeregyedszerre is elmondjuk, mégis beveri a fejét a gyerek. És maradnak a gyereken puklik, a szülőkben meg bűntudat.

Négy gyerek anyukájaként meglehetősen sok tapasztalatom van a szülést követő hetek keserveiről. Amikor minden fáj, amikor gyengének érzi magát az ember, amikor a gyerek üvölt, és mi nem tudjuk, mi a baj. Amikor a nappalok összemosódnak az éjjelekkel és egyetlen monoton masszává válik az élet, amiben nálam például csak a pelenkacsere volt a biztos, meg hogy le kell fejni a tejet, különben begyullad a mellem. (Így is begyulladt azért az első gyereknél és az csak tetézte annak az időszaknak a kínjait.)

Akik erre a világra születtünk, mindannyian szerencsések voltunk és vagyunk. Vagyis mindenkinek van köze a szerencséhez. Ezt ne felejtsük: akkor sem, ha van, aki kézzelfogható módon szerencsésebb másoknál.

Ki mondja meg, hogy melyik gomb melyik gomblyukba passzol? Ki hozza meg az illeszkedés szabályait a divatban és divaton kívül is? Százan, ezren, annál is többen próbálkoznak, de senki se lehet biztos a dolgában, mert a divat folyton változik. Nincsenek kőbe vésett szabályok – és ez a jó. Ettől válik színes, kreatív játszótérré az öltözködés. És a gombolás, a „hogyan” gombolás ennek igen derűs része.