Szeretem nézni a miniházakról készült műsorokat, sorozatokat. Csillogó szemmel figyelem az apró otthonok keresését és szívből drukkolok a szereplő családoknak, hogy valóban olyan otthont találjanak, ami beválik majd a gyakorlatban is.
Jellemzően úgy kezdődnek ezek az adások, hogy az adott család a száz-kétszáz négyzetméteres otthonából a költözés miatt kipakol. Kirak mindent, ami felesleges: mindenki otthonában van olyasmi, amit évente, sőt, többévente is csak egyszer vesz elő, vagy még akkor sem. Egykor pénzbe került és sajnálták kidobni, vagy azt hitték, egyszer majd szükség lesz rá, de az az idő soha nem jött el. El is felejtették, hogy van nekik olyan. Konyhai eszközök, ezernyi játék, edények, bögrék és főleg ruhák. Meg még további ruhák és sporteszközök, könyvek, naplók, hobbihoz való kellékek és alapanyagok, bár az a hobbi sose virágzott fel a kezük alatt.
Hatalmas szemekkel nézem sokszor azt a temérdek holmit, ami egy átlagos család otthonából a fűre kerül (igen, ez alapvető eleme egy bizonyos műsornak, hogy sokkoló tornyokba rakják a sok holmit a kertben, mutatván, mennyi felesleg tárgyat halmozunk fel életünk során). Már-már bizarr a látvány, és joggal merül fel a kérdés, hogyan fért el a sok, semmire se kellő holmi mellett a család élete. Persze, elfért, mert nagy volt a tér.
Ám nem a valódi élet miatt kellett a nagy tér, hanem azért, hogy a sok holmi elférjen az élet megzavarása nélkül.
Vagyis azért fizettek családok a szükségesnél ötször magasabb bérleti díjat egy nagy ház fenntartása miatt, mert a sok holmi helyét fizették meg.
A működőképes és zavartalan élet elfért volna töredék négyzetméteren is. Kétszáz négyzetméter helyett akár negyven négyzetméteren: ha okosan van berendezve, ha praktikus a bútorzat, ha személyre, családra szabott az az otthon, akkor negyedannyi, ötödannyi is bőven elég.
Egy ismerősöm 120 négyzetméterről volt kénytelen beköltözni egy 24 négyzetméteres kislakásba, és hatalmas szanálásra kényszerült. Először fájt a szíve minden megszokott, kelletlenül eladott tárgya után. Aztán, amikor a bankszámlája gyarapodott, kezdett megbarátkozni azzal, ami maradt. Ahogy beköltözött új otthonába, úgy hitte, feszengeni fog, mert szűk a tér, összenyomják a falak, lépni se tud majd. Végül meghökkent, mert az szellősebb és nagyobb mozgásteret biztosít számára, mint az a régi, nagy ház, ami tele volt felesleges, sose használt szobákkal, lépcsőkkel, zegzugokkal, bútorokkal és holmikkal. Meg tele volt folyton megújuló feladatokkal, hiszen mindenhol takarítani kellett, nemcsak ott, ahol a hétköznapi élet folyt.
Az új élete zavartalan folyásához pontosan elegendőnek bizonyult a tér, ahol egyetlen szoba van, ami egyben a nappali, az ebédlő és kis térleválasztással a háló is. De van apró konyhája mégis, és teljesen jól üzemel a mini fürdőszoba is. Betölti a funkcióját minden négyzetcentiméter. Ráadásul egyetlen légköbmétert se fűt feleslegesen. Kényelemben él, ahogy meséli, nagyobb kényelemben, mint valaha, hiszen az ideje és pénze is több.
Nagy családokat is látok, akik feladták a nagy terek hitelezését és kifűtését: igyekeztek úgy kialakítani a szűkösebb, új életteret, hogy ne vesszen el semmi fontos a régiből. Nem zsúfolják tele tárgyakkal a rendelkezésükre álló négyzetmétereket. Nincs pohár- meg bögregyűjtemény, és a gyerek játékai is elférnek. Vendégeket is tudnak fogadni, ha nem is egy hadsereget, de azok számára ez is bőven elég, akik közel állnak hozzájuk.
Kényelemben és biztonságban élnek, jóval kevesebb költséggel, mint előtte.
Szerintem jó irány ez, akkor is, ha sokan jelenleg el sem tudják képzelni miniben a mindennapi életet.
Ajánljuk még:
Szegénység gyúrta lepénykenyerek: bodag, punya, vakarék, én így szeretlek!
Te tudod, mi a közös a magyar pásztorban és a buddhista szerzetesben?
Kukoricatörés, avagy egy őszi kihívás a határban, ami élni tanított
