Vannak anyák, akik mártírrá válnak a saját életükben, és vannak anyák, akik még a látszatra sem adnak, úgy simulnak bele az anyaszerepbe, ahogy az nekik komfortos. Akik mellett a gyerek tényleg nő, mint a dudva. Aztán vannak azok az anyák, akik se ide, se oda nem tartoznak, amíg fel nem nő a gyerek, addig keresik a saját útjukat, és még azon is túl.

Egy meleg kakaó az ágyba, meleg mamusz a lábra, könnyű anyapuszi minden este a gyerek homlokára. Néha csak ennyi kell – de ez nagyon.

Az apró füllentések a gyereknevelésben esetenként működnek. Olyankor, amikor a gyerek nagyon ordít – vagy ordítana –, bevetünk néhány félrevezető információt („a cica vitte el a cumit, te nem vetted észre?”), és mindenkinek könnyebb. De belefér ez?

Egy középkorú ismerőssel beszélgettem nemrég, nevezzük Andinak, aki egy izgalmas történetet mesélt. Egy nagy üzletközpont közelében robbant le az autója, szerencséjére azonban egy közelben parkoló autóból kiszállt egy vonzó férfi és segített neki. Mesébe illő találkozás volt, kedves gesztusok kísérték a folyamatot, csillogó szempárok kapcsolódtak össze. Utána ittak egy kávét. Kiderült, hogy a férfi a közelben dolgozik egy könyvelőirodában, szinte naponta megy el az ismerősöm előtt. Telefonszámot cseréltek, mert egy jó könyvelőre, ugyebár, bármikor szükség lehet...

Nem biztos, hogy értő fülekre találok ezzel a véleményemmel, de szerintem tíz perc katicabogár-nézegetés többet fejleszt a gyereken, mint egy hónapnyi akármilyen különóra.

Egy kisvárosban élek, ahol azt hihetnénk, mindenki mindenkit ismer – de ez nem igaz. Az a falu viszont ilyen volt, ahol felnőttem, és egy másik is, ahol évekig éltem. Ott mindenki ismerte egymást és a szomszédok még azt is tudták, kinek mi fő a fazekában: pénteken mindenhol bableves.

Több, egymásnak ellentmondó véleménnyel is találkoztam már a gyerekkel együttalvás témakörében. Van, aki teljesen elutasítja, más köztes megoldásokat keres, megint más meg úgy véli, nincs is annál jobb, mint magunk mellé emelni a pirinyó babákat és összebújni velük.

A kismamák sok mindent hallanak, és sok mindent gondolnak a babával közös életről. Elhiszik, hogy minden megváltozik majd, de azt talán nem, hogy tényleg minden megváltozik, és ez a változás örök időkre szól.

Szeretek vendégségbe menni és vendégeket fogadni is. Bírom a váratlanul beállító vendégsereget is, nem jövök zavarba a hirtelen érkezőktől. Van mivel kínáljam őket. Ha mással nem, akkor jó szóval és egy pohár vízzel mindenképp – és olykor az is pont elég, mert ha minden jól alakul az életünkben, a vendégeskedés nem a fogyasztásról szól.

Olvasom, hogy egy házba beköltözött egy tücsök, és az a tulajdonost módfelett zavarja, aludni se tud a hívatlan lakótól. Azt kérdezi, mit tegyen. Nem tudom, mert bár éltem tücsökkel, sosem akartam kiebrudalni a házból. Életem egyik legszebb tele volt, amikor tücsök költözött hozzánk, és éjjelente nálunk hegedült.

Azt mondják, az erősíti a házasságot, ha a felek egymás között fogalmaznak meg egymásról kritikát, és kifelé, nyilvánosan csak dicsérik a másikat. Fordított esetben egyik is, másik is joggal érezheti úgy, hogy kiadják, elárulják őt – ez alááshatja a kapcsolati bizalmat. De mi van a háttérben, miért szidja mások előtt a szerelmét valaki?

Felsőoktatásban, bizonyos szakokon, de csapatépítő foglakozásokon is gyakran felteszik a kérdést, hogy ha egy lakatlan szigetre kellene költözni, mit vinnél magaddal.