A társkeresés egyik legfőbb buktatója, hogy nem adunk elég időt és figyelmet az „egy-nek”. Pontosabban egynek sem, mert van mellette második, harmadik, sokadik jelölt.

Egyszerre ijesztő és elképesztő tapasztalat, amikor egy szülőt a saját kisgyereke megüti. Főleg akkor tűnik ez különösen visszás helyzetnek, ha a szülő soha, de soha nem élt ezzel az elfogadhatatlan „nevelési eszközzel”. Mit lehet ilyenkor csinálni, mi a megfelelő reakció? Nekem ezt egy nagymama mutatta meg. 

A környezetvédelem területén vesszőparipám a környezetünket óvó mosás, és kiderült számomra, hogy a keverőtárcsás géppel gyorsan és pont ugyanolyan hatékonyan lehet mosni, mint a hosszú programokkal a mosógépen. Nem végeztem alapos, statisztikailag alátámasztott számítást arról, valójában melyik megoldás fogyaszt kevesebb energiát és vizet – de arra rájöttem, hogy felesleges olyan hosszan mosni a ruhákat, magas hőfokon. Vegyszer sem szükséges, már régóta borostyánt használok a mosáshoz, és az is elég.

Nemcsak nagy, kicsi hazugságok is vannak, ellenben azok is nagy erővel bírnak. Ahogy az őszinteséggel is lehet bántani – de nem kötelező. Sőt! 

Rögtön bevallom: én nem tudom, milyen a tökéletes tükörtojás, mert én nem tökéletesen szeretem, hanem másként: így is, úgy is.

Vajon mi mozdítja egy ember kezét a lopásra? Ezen gondolkodtam, miután megnéztem a Csecsebecsék című, Netflixen látható sorozatot. Aztán kutatást végeztem ismeretségi körömben és úgy tűnik: semmiféle trauma, sem különösebb elhajlottság nem kell ehhez. Mintha átlagos lenne, mennyien, mennyi mindent lopnak.

Nagyon fájdalmas, olykor válságot hozó történés egy család életében a válás. Piszkos kis titkok, hazugságok övezhetik, nem egyszer emberi gyarlóság kavarog a mélyén. Éppen elég nehéz a felnőtteknek megbirkózni a kialakult helyzettel, a felszínre került fájdalmakkal meg az okozott sebekkel. Ezért is gondolom, hogy a gyerekeket a lényeges dolgokon túl, azon felül, ami őt, őket konkrétan érinti, felesleg beavatni. 

Nyitott ablaknál dolgozom, árad be a hőség. Lehúzhatnám a redőnyt, de nem akarok nyomasztó sötétségben dolgozni. Inkább számolom a perceket, mikor kúszik arrébb a Nap. Ebben bízhatok, mert arrébb megy majd, tapasztalatból tudom. Percre pontosan tudom, a lakáson belül mikor ragyogtatja fel a fényt a bútorokon, mikor kúszik át a kanapéra, a párnákra, melyik képet világítja meg a legszebben a falon.

Egy párkapcsolat korai szakasza egyetlen hatalmas ölelés. Minden pillanatban vágyunk a másik közelségére, a hőre, ami belőle árad, az illatára, az érintésére. A bőrére és a szuszogására is. Nincs ennél természetesebb. De az évek múltával változik a helyzet: ha már nem alszunk együtt, az baj?

Egy nagy háztartás vezetése jó szervezést és hatékony, igazságos munkamegosztást igényel. Azt gondolom, ezen a területen lassan haladunk valamilyen egyenlőség felé, de tényleg nagyon lassú ez a folyamat.

Mindig is szerettem Noé bárkájának történetét. Szerettem és szeretem, mert nekem a túlélésről és az újrakezdésről üzen. Hogy mindig van jövő, amiért érdemes tenni. Érdemes „bárkát” ácsolni, dolgozni, tervezni. Magokat menteni, új életet teremteni.

Azt mondják nyelvében él egy nemzet, és én ezt sose hittem üres frázisnak. Nem csak azért, mert magyar nyelven gondolkodom, álmodom és írok, tulajdonképpen az anyanyelvemből élek és veszek kenyeret, kalácsot. Azért is, mert (minden elfogultságom mellett) bátran merem leírni, hogy a magyar nyelv páratlanul szép, gazdag és fantasztikusan, árnyaltan tudja kifejezni azt, amit mondani kívánunk érzelmeinkről.